AZ ŐSI ember úgy tekintette önmagát, mint a szellemek adósát, mint akinek megváltásra van szüksége. A vadak úgy látták, hogy a szellemek igazság szerint sokkal több balszerencsét hozhatnak rájuk. Az idő múlásával e felfogás a bűn és a megszabadulás tantételévé fejlődött. A lelket úgy tekintették, mint amely tartozással—eredendő bűnben—jön a világra. A lélekért váltságdíjat kell fizetni; bűnbakot kell találni. A fejvadász a koponyaimádás gyakorlásán túl a saját életéért cserébe fel tudott ajánlani valami mást, egy emberi bűnbakot.
A vademberben már korán kialakult az a képzet, hogy a szellemek nagy megelégedést nyernek az ember gyötrelmének, szenvedésének és megalázottságának látványától. Az ember eleinte csak a helytelen cselekedetekből eredő bűnökkel foglalkozott, de később nyugtalanítani kezdték a meg nem tett dolgokkal járó bűnök is. Az egész későbbi áldozási rendszer e két felfogásra épült. Ez az új szertartásos szokás az áldozás vezeklési szertartásainak gyakorlását jelentette. Az ősi ember azt hitte, hogy valamilyen különös dolgot kell tennie az istenek kegyének elnyerése érdekében; csak fejlett polgárosodott társadalom ismer el egy következetesen kiegyensúlyozott és jóindulatú Istent. A vezeklés a közvetlen balszerencse elleni biztosítás volt, semmint a jövőbeli üdvözülésbe való befektetés. Az elkerülés, elűzés, kényszerítés és kiengesztelés szertartásai mind összemosódtak.