AZ ISTENI Igazítónak az emberi elmében való jelenléte örökre lehetetlenné teszi, hogy akár a tudomány, akár a bölcselet kielégítő magyarázatot adjon az emberi személyiség kifejlődő lelkére. A morontia lélek a világegyetem gyermeke és csak mindenségrendi látásmódon és szellemi felfedezésen keresztül ismerhető meg.
A lélek és az emberben lakozó szellem nem új fogalom az Urantián; ez gyakran megjelent a bolygón a különböző hiedelemrendszerekben. A keleti hiedelmek nagy részében és egyes nyugatiakban úgy tartották, hogy az ember isteni örökséget hordozó is és emberi származású is. A belső jelenlétnek az érzése, az Istenségnek a külső mindenütt-jelenvalósága mellett, már régóta részét képezi számos urantiai vallásnak. Az emberek már régóta hiszik, hogy valami növekszik az emberi természetben, valami élő, amelynek rendeltetése a rövid, ideigvaló élet utáni megmaradás.
Mielőtt az ember ráeszmélt volna arra, hogy kifejlődő lelkének nemzője egy isteni szellem, úgy gondolta, hogy az különböző fizikai szervekben lakozik—a szemben, a májban, a vesében, a szívben, és később, az agyban. A vadak a lelket a vérrel, a lélegzettel, az árnyékokkal és az egyén vízben meglátható tükörképével társították.
Az átman fogalomrendszerben a hindu tanítók valóban közel jártak az Igazító természetének és jelenlétének megragadásához, de nem tudták elkülöníteni a kifejlődő és a lehetőséget tekintve halhatatlan lélek társ-jelenlétét. A kínaiak ugyanakkor az emberi lény két oldalát ismerték, a jangot és a jint, a lelket és a szellemet. Az egyiptomiak és számos afrikai törzs szintén két tényezőben hitt, a kában és a bában; a lelket rendszerint nem tartották előbb-létezettnek, csak a szellemet.
A Nílus-völgy lakói azt hitték, hogy a szellemek által kedvelt egyénekbe születésükkor vagy nem sokkal azt követően egy védőszellem költözik, melyet kának neveztek. Azt tanították, hogy ez a védőszellem a halandó társával marad végig az élet tartama alatt és őelőtte megy át a jövőbeli állapotba. Luxorban az egyik templom falain, amelyek III. Amenhotep születését ábrázolják, a kis herceg a Nílus istenének karján látható, és a közelében egy másik gyermek van, aki megjelenésében teljesen azonos a herceggel, s amely az egyiptomiak által kának hívott entitás jelképe. Ezt a szoborművet a Krisztus előtti tizenötödik században fejezték be.
A kát egy felsőbbrendű védőszellemnek tartották, amely arra vágyott, hogy emberi társának halandó lelkét az ideigvaló élet jobb ösvényeire vezesse, különösen pedig emberi társának jó sorsáról gondoskodjon a túlvilágon. Ekkoriban, ha egy egyiptomi meghalt, úgy tartották, hogy kája a Nagy Folyó túlsó partján várja őt. Eleinte csak a királyokról gondolták, hogy rendelkeznek kával, de később már minden jó emberről feltételezték. Az egyik egyiptomi uralkodó a következőket mondta, amikor a szívében lakozó káról beszélt: „Nem hagytam figyelmen kívül beszédét; féltem elutasítani a vezetését. Boldogulásomat nagymértékben segítette; az oknál fogva lettem sikeres, ami cselekvésre késztetett; útmutatásaival kiemelt engem.” Sokan úgy hitték, hogy a ká „Istentől származó, mindent tudó bölcs az emberekben.” Sokan hitték azt is, hogy az ember arra rendeltetett, hogy „szívből jövő örömben töltse el az örökkévalóságot annak az Istennek az érdekében, aki bennetek van.”
A fejlődő urantiai halandók minden fajtájának van a lélek fogalmával egyenértékű kifejezése. Sok fejletlen nép tartotta azt, hogy a lélek az ember szemén keresztül néz ki a világra; ezért éreztek olyan páni félelmet a gonosz szem rosszakaratától. Sokáig azt hitték, hogy „az ember szelleme az Úr lámpása.” A Rig-Véda azt mondja: „Az elmém szól a szívemhez.”