Bár az Igazítók munkája szellemi természetű, mégis minden tevékenységüket értelmi alapon kell végezniük. A szellemi Nevelőnek az elmén, mint emberi talajon kell kinevelnie a morontia lelket az adott személyiség együttműködésével.
A világegyetemek mindenségének elmeszintjei mindenségrendi egységet alkotnak. Az értelmi sajátlényegek a mindenségrendi elméből származnak sok tekintetben úgy, ahogy a csillagködök a világegyetemi tér mindenségrendi energiáiból erednek. Az értelmi sajátlényegek emberi (és ennélfogva személyes) szintjén a halandói elme jóváhagyásával a szellemi-evolúciós fejlődés rejtett lehetősége válik meghatározóvá, melynek oka az emberi személyiség szellemi felruházottságainak összessége, valamint az ilyen emberi önnön valókban meglévő abszolút érték entitásmagjának teremtő jelenléte. De az anyagi elme ily módon való szellemirányítását két tapasztalás is befolyásolja: a hét elmeszellem-segéd segédkezésén keresztül kellett kifejlődnie az adott elmének, és az anyagi (személyes) sajátlényegnek az emberben lakozó Igazítóval való együttműködést kell választania a morontia sajátlényeg, az evolúciós és magvában halhatatlan lélek megalkotásában és fejlődésének elősegítésében.
Az emberi személyiségek az anyagi elme színkörében élnek, öntudattal rendelkeznek, döntéseket hoznak, Istent választják vagy elfordulnak tőle, örökkévalóvá teszik vagy elpusztítják önmagukat.
Az anyagi evolúció egy életgépet adott nektek, a testeteket; maga az Atya ruházott fel benneteket a világegyetemben ismert legtisztább szellem-valósággal, a Gondolatigazítótokkal. Ám a kezetekbe, a saját döntéseitekre bízva, elme adatott, és elme által éltek vagy haltok. Ezen az elmén belül és ezzel az elmével hozzátok meg azokat az erkölcsi döntéseket, amelyek képessé tesznek benneteket arra, hogy olyanok legyetek, mint az Igazító, tehát mint az Isten.
A halandói elme ideigvaló értelmi rendszer, melyet az anyagi élettartam idejére kapnak kölcsön az emberi lények, és ennek az elmének az alkalmazási módjától függ, hogy elfogadják vagy elutasítják az öröklét lehetőségét. Az elme lényegében az akaratotoknak alávetett egyetlen világegyetemi valóság, és a lélek—a morontia önnön valótok—hűséges képet fog mutatni azoknak az ideigvaló döntéseknek az eredményéről, melyeket a halandói önnön valótok meghoz. Az emberi tudat alul lágy kapcsolódással a villamos-vegytani rendszereken nyugszik, felül pedig finoman rácsatlakozik a szellem-morontia energiarendszerre. Az emberi lény halandói léte során egyik rendszert sem tudatosíthatja soha tökéletesen; ezért kell elméjét munkára bírnia azzal kapcsolatban, aminek tudatában van. Ezért a továbbélés biztosításához nem annyira az a fontos, hogy az elme mit ért meg, hanem inkább az, hogy mit kíván megérteni; a szellemmel való azonosulás létrehozásához nem annyira az a fontos, hogy az elme milyen, hanem inkább az, hogy milyenné válásra törekszik. A világegyetemi felemelkedéshez nem annyira az a fontos, hogy az ember tudatosítja Istent, hanem inkább az, hogy az ember epekedik Isten után. Nem olyan fontos az, hogy milyenek vagytok ma ahhoz képest, hogy milyenekké váltok napról napra, az örökkévalóságban.
Az elme mindenségrendi hangszerén az emberi akarat a pusztítás fülsértő hangsorait játszhatja, vagy belőle ugyanez az emberi akarat az Isten-azonosulás és az azt követő örök továbbélés összehangzó dallamait csalhatja elő. Az embernek adományozott Igazító végső soron érzéketlen a rosszra és képtelen a bűnre, de a halandói elme az elferdült és önző emberi akarat bűnös fondorlatai folytán ténylegesen is eltorzulhat, elferdülhet, rosszá és visszataszítóvá válhat. Ugyanakkor ez az elme nemessé, széppé, igazzá és jóvá—ténylegesen is naggyá—tehető az Istent ismerő emberi lény szellem-megvilágosította akarata szerint.
Az evolúciós elme csak akkor teljesen kiegyensúlyozott és megbízható, ha magát a mindenségrendi észbeliség két végletén nyilvánítja ki—a teljesen gépiessé tetten és a teljesen szellemivé lényegítetten. A tiszta gépies irányítás és az igaz szellemtermészet értelmi végletei között működik a fejlődő és felemelkedő elméknek az a hatalmas csoportja, amely elmék kiegyensúlyozottsága és nyugalma a személyiség választásán és a szellemmel való azonosuláson alapul.
Az ember azonban nem veti alá akaratát tétlenül, szolgaian az Igazítónak. Inkább tevékenyen, igenlően és együttműködve választja az Igazító követését, amikor és amint ez a vezetés tudatosan különválik a természetes halandói elme vágyaitól és ösztönzéseitől. Az Igazítók befolyásolják az emberi elmét, azonban az ember akarata ellenére sohasem uralják; az Igazítók számára az emberi akarat felsőbbrendű. Ők ilyennek is tekintik és tiszteletben is tartják azt, miközben a gondolatok kiigazításával és a jellem átalakításával összefüggő szellemi célok elérésére törekednek a fejlődő emberi értelem majdnem határtalan színterén.
Az elme a hajótok, az Igazító a révkapitányotok és az emberi akarat a kapitány. A halandói hajó urának rendelkeznie kell azzal a bölcsességgel, hogy az isteni révkapitányra bízza a felemelkedő lélek elkormányzását az örök továbbélés morontia kikötőibe. Az ember akarata kizárólag önzés, tunyaság és bűn révén utasíthatja vissza a szeretetteljes révkapitány irányító segítségét és futtathatja a halandói létpályát az elutasított kegyelem rossz zátonyaira és vezetheti a befogadott bűn szikláinak. Ez a hűséges révkapitány az egyetértésetekkel biztonságosan átvisz benneteket az idő akadályain és a tér korlátain, és elvezet egészen az isteni elme forrásáig és még tovább, az Igazítók paradicsomi Atyjához.