A természetes igazságosság ember alkotta elmélet; nem valóság. A természetben igazságot emlegetni csak elméletben lehet, az ilyesmi tisztán elmeszülemény. A természet csupán egyféle igazságosságot nyújt—a következményeknek az okokhoz való elkerülhetetlen igazodását.
Az igazságosság, ahogy azt az ember elképzeli, azt jelenti, hogy valaki érvényesíti a jogait és ezért az a fokozatos fejlődés kérdése. Az igazságosság fogalma alkotó része lehet egy szellemmel felruházott elme gondolatrendszerének, de a tér világain nem jelenik meg a maga teljességében.
Az ősember minden jelenséget valamely személynek tulajdonított. Haláleset bekövetkezésekor a vadak nem azt kérdezték, hogy mi ölte meg az embert, hanem azt, hogy ki. A véletlen emberölést ezért nem ismerték el, és a bűn megbüntetésekor az elkövető szándékát teljesen figyelmen kívül hagyták; az ítéletet a sérülés mértéke szerint szabták ki.
A legkorábbi kezdetleges társadalomban a közvélemény közvetlenül működött; nem volt szükség törvénytisztviselőkre. Az ősi életben nem volt magánjelleg. Az ember szomszédai felelősséggel tartoztak az adott ember viselkedéséért; ezért joguk volt az ő személyes ügyeibe beleártaniuk magukat. A társadalmat azon az elven szabályozták, hogy a közösségnek igenis köze van az egyes egyedek viselkedéséhez és valamilyen mértékben szabályoznia is kell azt.
Már nagyon korán úgy gondolták, hogy a kísértetek a javas embereken és papokon keresztül szolgáltatnak igazságot; ezért e rendekből lettek az első bűnfelderítők és a törvény hivatalos képviselői. A bűnfelderítésre általuk alkalmazott korai módszerek lényegét a méreggel, tűzzel és fájdalommal végzett próbák képezték. A vadak efféle próbái önkényes, durva módszerek voltak; nem feltétlenül helyesen rendezték a vitás kérdéseket. Például: méreg alkalmazása esetén, ha a vádlott hányt, akkor ártatlan volt.
Az Ószövetség említi e próbák egyikét, a hitvesi bűn próbáját: Ha egy férfi gyanította a feleségéről, hogy az hűtlen volt hozzá, akkor elvitte az asszonyt a paphoz és előadta a vádjait, melyet követően a pap szenteltvízből és a templompadlóról összesepert piszokból főzetet készített. A kellően körülményes eljárás után, beleértve a fenyegető átkokat is, a megvádolt feleséggel megitatták az undorító löttyöt. Ha a nő bűnös volt, akkor „bemegy az az átokhozó víz őbelé az ő keserűségére, és megdagad az ő méhe, és megszárad az ő tompora, és az az asszony átokká lesz az ő népe között”. Ha valamely asszony esetleg meg tudta inni ezt az undorító lét és mégsem mutatta testi betegség tüneteit, akkor felmentették a féltékeny férj által felhozott vádak alól.
A bűnök kivizsgálásának ezen embertelen módszereit csaknem az összes fejlődő törzs alkalmazta valamikor. A párbajozás a próbák útján való igazságszolgáltatás újabb formájú túlélője.
Nincs mit csodálkozni azon, hogy a héberek és az egyéb félig polgárosult törzsek ilyen kezdetleges igazságszolgáltatási eljárásokat alkalmaztak háromezer évvel ezelőtt, ám annál meglepőbb, hogy a gondolkodó emberek később is megőrizték e kezdetleges emléket a szent írások gyűjteményének oldalain. A megfontoltan gondolkodóknak világosan látniuk kell, hogy egyetlen isteni lény sem adott halandó embernek ilyen tisztességtelen utasításokat a vélt házastársi hűtlenség feltárásához és megítéléséhez.
A társadalom korán elfogadta a visszafizetés magatartását a megtorlás által: szemet szemért, életet életért. A fejlődő törzsek mind elismerték a vérbosszú jogát. A bosszúállás az ősi élet célja lett, azonban a vallás azóta már jelentősen átalakította ezeket a korai törzsi szokásokat. A kinyilatkoztatott vallás tanítói mindig azt hirdették, hogy „»Enyém a bosszúállás« mondja az Úr”. A bosszúból való ölés a korai időkben nem sokban különbözött az íratlan törvény ürügyén elkövetett mai gyilkosságoktól.
Az öngyilkosság a törlesztés közönséges módja volt. Ha valaki nem volt képes még az életében bosszút állni, akkor abban a hitben halt meg, hogy kísértetként visszatérhet és ráijeszthet az ellenségére. Lévén, hogy e hit igen általános volt, az öngyilkossággal való fenyegetés az ellenség háza ajtajának küszöbénél rendszerint elég volt ahhoz, hogy ő szabhassa meg a feltételeket. Az ősember nem tartotta becsesnek az életet; a csekélységek miatti öngyilkosságok mindennaposak voltak, azonban a dalamatiai tanítások nagyban visszaszorították e szokást, míg a közelmúltban a szabadidő, a kényelem, a vallás és a bölcselet egyesítette erőit az élet édesebbé és kívánatosabbá tétele érdekében. Az éhezéssel kimutatott tiltakozások azonban a törlesztés ezen ódivatú módszerének mai megfelelői.
A fejlett törzsi törvény egyik legkorábbi kidolgozása a véres viszály, mint törzsi ügy elintézéséhez kötődik. De furcsa viszonyba hozható ezzel az, hogy a férfi még ekkor is büntetlenül megölhette a feleségét, feltéve, hogy teljesen megadta az árát. A mai eszkimók azonban még mindig a kárt szenvedett családra hagyják a bűn, legyen az akár gyilkosság, miatti büntetés kiszabását és végrehajtását.
A következő előrelépés a tabuk megszegése miatti bírságolás volt, a pénzbüntetés kiszabása. E bírságok képezték az első közbevételt. A „vérdíj” fizetés szokása szintén a vérbosszú helyett jött divatba. Az ilyen károkért rendszerint nővel vagy jószággal fizettek; sokáig ez volt a rend, míg végül a bűn miatti büntetés gyanánt áttértek a tényleges bírságokra, a pénzbeli kártérítésre. Lévén, hogy a bírságolás lényegében kártérítés volt, mindennek, beleértve az emberi életet is, tulajdonképpen meglett az ára, melyet annak károsításáért ki kellett fizetni. A héberek voltak az elsők, akik elhagyták a vérdíjfizetés szokását. Mózes azt tanította, hogy „az olyan gyilkos életéért pedig ne vegyetek el váltságot, aki halálra való gonosz; hanem halállal lakoljon”.
Az igazságosságot tehát először a család szolgáltatta, majd a nemzetség, később pedig a törzs. A pártatlan igazságszolgáltatás akkor kezdődik, amikor a fejletlen rokoni csoportoktól elveszik a bosszúállás jogát és a társadalmi csoport, az állam kezébe adják azt.
Az elevenen való megégetés, mint büntetés egykor mindennapos gyakorlat volt. Ezt számos ősi uralkodó elismerte, beleértve Hamurabit és Mózest is, mely utóbbi elrendelte, hogy számos vétséget, különösen a súlyos nemi vétkeket a helyszínen való megégetéssel kell sújtani. Ha „egy pap leánya” vagy valamelyik más vezető polgár nyilvános nemi kufárkodásra adta magát, akkor a héber szokás szerint „tűzzel megégették”.
Az árulás—a törzsbeli társak „elárulása” vagy cserbenhagyása—volt az első főbűn. A jószáglopást mindenhol rögtönítélés keretében halállal büntették, és még a közelmúltban is hasonlóképpen büntették a lótolvajokat. De az idő múlásával az emberek megtanulták, hogy a büntetés súlyossága nem bír olyan elrettentő erővel, mint a büntetés biztos és gyors elkövetkezése.
Amikor a társadalom nem bünteti a bűnöket, a csoportharag rendszerint a bosszúállás törvényéhez folyamodik; a szent helyek védelmet nyújtottak az ilyen hirtelen csoportharagtól. A tömeg bosszúállása és a párbajozás azt jelzi, hogy az egyén nem hajlandó az egyedi összeütközések rendezésének jogát átengedni az államnak.