Bár Jézus a Cezárea-Filippi közelében eltöltött két hét alatt nem végzett nyilvános munkát, az apostolok számos nyugalmasabb esti találkozót tartottak a városban, és sok hívő eljött a táborba, hogy Jézussal beszéljen. Ottlétük eredményeként igen kevesen csatlakoztak a hívek csoportjához. Jézus mindennap beszélt az apostolokkal, és az apostolok világosabban látták, hogy a mennyország hirdetésével kapcsolatos munkának egy új szakasza kezdődött meg. Kezdték megérteni, hogy „a mennyország nem eszem-iszom, hanem az isteni fiúi elismertség elfogadásával járó szellemi öröm megteremtése”.
Ottlétük Cezárea-Filippiben valódi próbát jelentett a tizenegy apostolnak; nehezen vészelték át a két hetet. Csaknem teljesen levertek voltak, és hiányzott nekik a Péter lelkes személyisége által jelentett rendszeres ösztönzés. Ezen időszakban valóban nagy kihívást és próbatételt jelentett nekik az, hogy higgyenek Jézusban és magukon erőt véve, kövessék őt. Bár e két hét során kevés embert térítettek meg, sok hasznos dolgot tanultak a Mesterrel való napi tanácskozásokból.
Az apostolok megtanulták, hogy a zsidók azért rekedtek meg és haldokolnak szellemileg, mert az igazságot hitvallássá merevítették; hogy amikor az igazságot úgy juttatják kifejezésre, mint az öntelt kizárólagosság határvonalát, ahelyett, hogy azok a szellemi vezetés és fejlődés útjelzőiül szolgálnának, akkor az ilyen tanítások elveszítik a teremtő és életadó erejüket, végül pedig pusztán állandósító és elmerevítő jellegűvé válnak.
Egyre jobban megtanulták Jézustól, hogy az emberi egyedekre az időben és az örökkévalóságban rejlő lehetőségeik szerint tekintsenek. Megtanulták, hogy sok lelket úgy lehet legjobban a nem látható Isten szeretetéhez elvezetni, ha előbb megtanítják őket szeretni azokat a testvéreiket, akiket látnak. Ezzel összefüggésben társult új jelentéstartalom a Mester ama kijelentéséhez, mely az embernek a társai iránti önzetlen szolgálatával volt kapcsolatos: „Amit a testvéreim legkisebbjeinek valamelyikével megtettetek, azt velem tettétek.”
E cezáreai ottlétük egyik nagy tanulsága a vallási hagyományok eredetével függött össze, annak komoly veszélyével, ha megengedik, hogy a szentségérzet a nem szent dolgokhoz, a hétköznapi eszmékhez vagy a mindennapos eseményekhez kötődjön. Az egyik tanácskozásból azzal a tanítással álltak fel, hogy az igaz vallás az ember őszinte hűsége a legmagasabb rendű és legigazabb meggyőződéseihez.
Jézus arra intette a híveit, hogy amennyiben a vallási vágyaik csak anyagi jellegűek, akkor a természetre vonatkozó egyre gyarapodó ismereteik a dolgok természetfeletti eredetének feltételezését fokozatosan kiszorítják, és végül megfosztják őket az Istenbe vetett hitüktől. Viszont, ha a vallásuk szellemi, a fizikai tudományos fejlődés sohasem tudja megzavarni az örök valóságokba és az isteni értékekbe vetett hitüket.
Megtanulták, hogy a teljesen szellemi indíttatású vallás az egész életet értékesebbé teszi, magasrendű célokkal tölti meg, páratlan értékekkel ruházza fel, nagyszerű hajtóerővel ösztönzi, s mindvégig magasztos és éltető reménnyel vigasztalja az emberi lelket. Az igaz vallás rendeltetése az, hogy enyhítsen a létezés terhén; hitet és bátorságot szabadít fel a napi élethez és az önzetlen szolgálathoz. A hit segíti a szellemi életképességet és az igaz dolgokban való eredményességet.
Jézus többször is tanította az apostolainak azt, hogy egyetlen polgárosodott társadalom sem képes sokáig túlélni a vallása legjobb elemeinek elvesztését. Sosem hagyott fel annak hangsúlyozásával a tizenkettek számára, hogy milyen nagy veszéllyel jár, ha a vallási jelképeket és szertartásokat a vallási tapasztalás helyébe állítják. Ő az egész földi életét következetesen annak a küldetésnek szentelte, hogy a vallás dermedt formáit felváltsa a felvilágosult istenimádat szabadon való áradása.