Bár a vallás kizárólag személyes szellemi tapasztalás—az Isten Atyaként való megismerése—e tapasztalás szükségszerű következménye—az ember testvérként való elismerése—azt jelenti, hogy a sajátlényeg igazodik a többi sajátlényeghez, és ez maga után vonja a vallási élet társadalmi vagy csoportos jellegét. A vallás először belső vagy személyes igazodás, s azután válik a társadalmi szolgálat vagy csoportigazodás ügyévé. Az ember társas lény voltának ténye szükségképpen előidézi vallási csoportok létrejöttét. Hogy e vallási csoportokkal mi történik, az nagymértékben a hozzáértő vezetéstől függ. A kezdetleges társadalomban a vallási csoport nem mindig különbözik nagyon a gazdasági és a politikai csoportoktól. A vallás mindig is az erkölcsök megőrzője és a társadalmi viszonyok megszilárdítója volt. Ez még a számos mai társadalmiegyenlőség-hívő és emberbarát-elvű gondolkodó ezzel ellentétes tanítása ellenére is igaz.
Mindig tartsátok észben: az igaz vallás az Istennek Atyátokként és az embernek a testvéretekként való elismerése. A vallás nem valamiféle szolgai hit a büntetéssel való fenyegetésben vagy a jövőbeli rejtélyes jutalmak varázslatos ígéreteiben.
Jézus vallása az emberi fajt valaha is felélénkített leglendületesebb hatás. Jézus szétzúzta a hagyományt, összetörte a megkövesedett felfogást és felhívta az emberiséget a legmagasabb rendű eszményképeinek elérésére az időben és az örökkévalóságban—hogy legyen tökéletes, éppen úgy, mint ahogy a mennyei Atya is tökéletes.
A vallásnak mindaddig kevés az esélye a működésre, amíg a vallási csoport el nem különül az összes többi csoporttól—ez a mennyország szellemi tagságának társadalmi csoportja.
Az ember teljes romlottságának tantétele a vallást sok olyan kibontakozási lehetőségtől megfosztotta, melyek a nemesebb természet és az ösztönző értékek társadalmi hatásainak megjelenését eredményezhették volna. Jézus az ember méltóságának helyreállítására törekedett, amikor kijelentette, hogy minden ember az Isten gyermeke.
Bármely, a hívő szellemivé lényegítésében hatékonyan működő vallásos hit bizonyosan erőteljes hatást fejt ki az ilyen hívő társadalmi életére. A vallási tapasztalás biztosan megtermi „a szellem gyümölcseit” a szellem vezette halandó mindennapi életében.
Ahogy az emberek megosztják egymással a vallásos hitüket, éppoly bizonyosan létrehoznak valamilyen vallási csoportot, mely végül közös célokat határoz meg. Egy napon a vallási hívek összejönnek és ténylegesen is hatékonyan együttműködnek az eszményképek és célok egysége alapján, mintsem hogy az együttműködést lélektani véleményekre és istentani hiedelmekre próbálják alapozni. Inkább a céloknak és nem a hitvallásoknak kell egyesíteniük a híveket. Lévén, hogy az igaz vallás személyes szellemi tapasztalási ügy, ezért elkerülhetetlen, hogy minden egyes hívő egyénnek meglegyen a saját, személyes értelmezése ezen szellemi élmény megszerzéséről. Jelölje a „hit” kifejezés inkább az egyénnek az Istenhez fűződő viszonyát, mintsem annak hitvallási szabályokba foglalását, amiről a halandók valamely csoportja képes volt egyetértésre jutni egy közös vallási állásfoglalásban. „Van hited? Akkor higgy magadban!”
A hit csakis az eszményi értékek megragadására vonatkozik, és ezt mutatja az Újszövetségben szereplő meghatározás is, miszerint a hit a remélt dolgok lényege és a nem látható dolgok bizonyossága.
Az ősember kevéssé törekedett arra, hogy a vallási meggyőződését szavakba öntse. A vallását inkább tánccal, mint gondolattal fejezte ki. A mai emberek számos hitvallást gondoltak ki és a vallásos hit próbájaként számos módszert dolgoztak ki. A jövő vallási híveinek meg kell élniük a vallásukat, az emberek testvérisége őszinte szolgálatának kell szentelniük magukat. Legfőbb ideje, hogy az ember vallási tapasztalata olyan személyes és olyan fennkölt legyen, melyet megérteni és kifejezni csak „szavakon túli érzelmekkel” lehet.
Jézus nem kívánta meg a követőitől, hogy rendszeresen összegyűljenek és a közös hitüket kifejező fordulatokat mondogassanak. Csak annyit rendelt el, hogy gyűljenek össze annak érdekében, hogy ténylegesen is megtegyenek valamit—vegyenek részt az ő urantiai alászállásban eltöltött életének emlékére szervezett közös estebéden.
Mekkora hibát követnek el a keresztények, amikor Krisztusnak, mint a szellemi vezető legfelsőbb eszményképének ábrázolásakor arra vetemednek, hogy megkövetelik az Isten-tudatos férfiaktól és nőktől, hogy elutasítsák a történelem során működött, Istent ismerő vezetőket, akik az elmúlt korszakokban hozzájárultak az adott nemzet vagy emberfajta megvilágosodásához.