Az igazi vallás a hívőt társadalmilag vonzóvá teszi és betekintést enged az emberi közösségteremtésbe. Ám a vallási csoportok szertartásoskodóvá tétele sokszor éppen azokat az értékeket pusztítja el, melyek támogatására a csoportot szervezték. Az emberi barátság és az isteni vallás kölcsönös segítői egymásnak és erőteljes megvilágosító hatásúak, ha a növekedésük külön-külön, de arányosan és kiegyensúlyozottan történik. A vallás új jelentéstartalommal tölti meg az összes vallási közösséget—a családokat, a tanhelyeket és a társasköröket. Új értékekkel ruházza fel a játékot és felértékeli az igaz humort.
A társadalmi vezetést a szellemi látásmód alakítja át; a vallás akadályoz meg minden közösségi mozgalmat abban, hogy az igazi céljaikat szem elől tévesszék. A gyermekekkel együtt a vallás a családi élet nagy egyesítője, feltéve, hogy megvan az élő és erősödő hit. Családi életet nem lehet gyermekek nélkül élni; családi élet élhető vallás nélkül, ám ez a hátrány roppant nagy mértékben megsokszorozza e bensőséges emberi közösség megélésével járó nehézségeket. A huszadik század első évtizedeiben a személyes vallási tapasztalás mellett a családi élet szenved a legjobban attól a hanyatlástól, mely a régi vallási hűségelemekről a megjelenő új jelentéstartalmakra és értékekre való áttérés következményeként jelent meg.
Az igaz vallás nem más, mint az élet tevékeny megélésének egyik értelmes módja a mindennapi élet megszokott valóságai közepette. Ha azonban a vallás a jellem egyedi fejlődésének és a személyiség teljesebb egységbe rendeződésének ösztönzésére törekszik, akkor nem szabad szabványosítani. Ha a célja a tapasztalás fejlődésének ösztönzése és az értékek elérésére való késztetés szolgálata, akkor nem szabad lélektelenné tenni. Ha a vallás támogatni akarja a legfelsőbb szintű hűségeket, akkor nem szabad szertartásoskodóvá tenni.
Függetlenül attól, hogy milyen fordulatok kísérik a polgárosodott viszonyok társadalmi és gazdasági színesedését, a vallás igaz és érdemes, amennyiben elősegíti, hogy az egyén olyan tapasztalást szerezzen, amelyben az igazság, a szépség és a jóság felsőbbsége érvényesül, mert ez a legfelsőbb valóság igaz szellemi felfogása. És a szereteten és az istenimádáson keresztül nyer értelmet, mint az emberrel való közösség és az Istennél való fiúi viszony.
Végeredményben az ember hite és nem a tudása szabja meg a viselkedését és határozza meg a személyes teljesítményét. A tisztán ténybeli tudás igen kevés hatással van az átlagemberre, hacsak nem válik érzelmileg hatóképessé. Ám a vallás felsőbb szintű érzelmi jellegű megelevenítő erővel bír, ezen érzékfeletti szinteken egyesül a teljes emberi tapasztalás a halandó élet szellemi energiáival való kapcsolaton és azok felszabadításán keresztül.
A huszadik század lélektanilag meg nem állapodott napjaiban, a gazdasági fordulatok, az erkölcsi ellenáramlatok és a tudományos kor forgószélszerű átmeneteinek éles társadalomtani irányváltásai közepette ezer meg ezer nő és férfi vált emberileg összezavarodottá; aggódók, nyugtalanok, félénkek, bizonytalanok és zaklatottak; a világtörténelemben soha nem tapasztalt mértékben igénylik az egészséges vallás vigaszát és kiegyensúlyozó erejét. Az egyedülálló tudományos haladás és gépi fejlődés mellett jelenleg szellemi megrekedés és bölcseleti zűrzavar érvényesül.
Nem áll fenn a veszélye annak, hogy a vallás egyre inkább magánüggyé—személyes élménnyé—válik, feltéve, hogy nem veszíti el az ösztönzést az önzetlen és szeretetteljes társadalmi szolgálatra. A vallás számos másodlagos hatástól is szenvedett: a műveltségek hirtelen keveredésétől, a hitvallások összevegyülésétől, az egyházi fennhatóság csökkenésétől, a családi élet megváltozásától, valamint a városiasodástól és az elgépiesítéstől.
Az embert leginkább fenyegető szellemi veszélyt a részleges fejlődés, a befejezetlen növekedéssel járó bizonytalan helyzet hordozza magában: a félelem evolúciós vallásainak elhagyása a szeretet kinyilatkoztatott vallásának azonnali felvétele nélkül. A korszerű tudomány, különösen pedig a lélektan csak a félelemre, a babonaságra és az érzelemre nagyon erősen támaszkodó vallásokat gyöngítette meg.
Az átmenetet mindig zavarodottság kíséri, és a vallásos világban kevés megnyugtató dolgot lehet majd találni addig, amíg a három egymással küzdő vallásbölcselet közötti nagy harc véget nem ér:
1. Számos vallás szellemalapú hiedelme (egy gondviselő Istenségben).
2. Számos bölcselet emberbaráti és eszményalapú hiedelme.
3. Számos tudomány működéselvű és természetközpontú felfogásai.
Ezt a mindenségrend valóságára irányuló három részleges megközelítést végül szükségképpen összhangba fogja hozni a vallásról, a bölcseletről és a mindenségtanról szóló ama kinyilatkoztatási beszámoló, mely bemutatja a Paradicsom Háromságából kiáradó és a Legfelsőbb Istenségén belül tér-idő egyesülést elérő szellem, elme és energia háromsági létezését.