A környező népek ellenséges viselkedése Palesztinában hamar ráébresztette a héber törzsfőket, hogy nem reménykedhetnek a túlélésben, hacsak nem tömörítik szövetségbe a törzsi szervezeteiket valamilyen központi vezetés alatt. Az igazgatási hatalom központosítása Sámuel számára is jobb lehetőséget teremtett ahhoz, hogy tanítóként és vallásmegújítóként működjön.
Sámuel a sálemi tanítók ama hosszú sorába tartozott, akik az istenimádási formáik részeként állhatatosan megmaradtak a Melkizedek-féle igazságok hirdetése mellett. E tanító férfias és eltökélt ember volt. Csakis a nagy odaadása és az ahhoz társult rendkívüli elszántsága tette képessé arra, hogy ellenálljon annak a szinte általános ellenkezésnek, mellyel akkor szembesült, amikor hozzáfogott, hogy egész Izráelt visszavezesse a mózesi idők legfelsőbb Jahvéjának imádására. És még így is csak részben lehetett sikeres; a hébereknek csak a legértelmesebb felét tudta újra megnyerni Jahve nemesebb szolgálatának; a másik felük megmaradt az ország törzsi isteneinek és Jahve alantasabb képének imádásánál.
Sámuel a nyers természetű emberfajtába tartozott, olyan gyakorlatias újító volt, aki egy nap felkerekedett a társaival és vagy húsz Baál-kegyhelyet lerombolt. Fejlődést a puszta kényszerítő erő révén ért el; keveset szónokolt, még kevesebbet tanított, viszont cselekedett. Az egyik napon Baál papjaival szállt szembe; a másikon egy fogoly királyt négyelt fel. Odaadóan hitt az egy Istenben, és világos képe volt az egy Istenről, mint a menny és a föld atyjáról: „A föld tartóoszlopai az Úréi, és azokra építette ő a világot.”
De a nagy dolog, amivel Sámuel hozzájárult az istenségkép fejlődéséhez, az a harsány kijelentés volt, hogy Jahve változhatatlan, mindörökre a biztos tökéletesség és isteniség megtestesülése. Ekkoriban Jahvét úgy tekintették, mint féltékeny és szeszélyes Istent, aki mindig megbánja, amit így vagy úgy tett; de a héberek az Egyiptomból való kimenekülésük óta most először ezen elképesztő szavakat hallhatták, „Izráelnek Erőssége pedig nem hazudik, és semmit meg nem bán, mert nem ember ő, hogy valamit megbánjon”. Az Isteniség vonatkozásában az állandóságot hirdette. Sámuel helyreállította a Melkizedeknek Ábrahámmal kötött szövetségét és kijelentette, hogy Izráel Úristene a forrása minden igazságnak, egyensúlynak és állandóságnak. A héberek mindig úgy tekintettek az Istenükre, mint emberre, egy emberfeletti emberre, egy ismeretlen eredetű, magas szellemre; de most azt hallották a Hóreb egykori szelleméről, hogy az a teremtői tökéletesség meg nem változó Istenének szintjére emelkedett. Sámuel segítette a fejlődő istenképet abban, hogy olyan magasságokba emelkedjen, melyek az emberek változékony gondolkodásmódja és a halandói lét viszontagságai felett helyezkednek el. A tanításai hatására a héberek Istene a törzsi istenek rangjának megfelelő szintű felfogástól a teremtésösszesség mindenható és változhatatlan Teremtőjének és Felügyelőjének eszményképéig tartó emelkedésbe kezdett.
Újból hirdette az Isten tisztességességének, a szövetség megtartásában való megbízhatóságának történetét. Sámuel azt mondta: „Nem hagyja el az Úr az ő népét.” „Mert örökkévaló szövetséget kötött velünk, mindenben elrendezettet és állandót.” És így egész Palesztinában felhangzott a legfelsőbb Jahve imádására való visszaszólítás. Ez a lendületes tanító mindegyre azt hirdette, hogy „nagy vagy te Úristen, mert nincs hozzád hasonló, és nincs kívüled Isten.”
Annak előtte a héberek Jahve kegyét főként anyagi jólétként fogták fel. Nagy megrázkódtatás volt Izráelnek, és ez csaknem Sámuel életébe került, amikor azt merészelte hirdetni: „Az Úr gazdagít és szegénnyé tesz; lealacsonyít és felemel. Felemeli a porból a szegényt és felemeli a koldusokat, hogy hercegek sorába tegye őket és hogy örököljék a dicsőség királyszékét.” Mózes óta nem hirdettek ilyen megnyugvással teli ígéreteket az egyszerű és kevéssé szerencsés embereknek, és most először kezdtek a szegények kétségbeesett ezrei reménykedni abban, hogy jobb szellemi helyzetbe kerülhetnek.
Ám Sámuel nem jutott sokkal tovább a törzsi isten képénél. Olyan Jahvét hirdetett, aki minden ember teremtője, de aki főként a héberekkel, a választott népével törődött. Mindazonáltal, miként Mózes idejében is, az istenkép egy szent és egyenes Istenséget ábrázolt. „Senki sincs olyan szent, mint az Úr. Ki hasonlítható e szent Úristenhez?”
Az évek múlásával az őszülő öreg vezető fejlődött az Isten megértésében, mert kijelentette: „Az Úr tudomással bíró Isten, és a tetteket ő méri meg. Az Úr ítéli meg a föld sarkait, kegyelmet mutatva az irgalmasnak, és az egyenes emberrel ő is egyenes lesz.” Már itt megvan a kegyelem, jóllehet az csak az irgalmasokra korlátozódik. Később még egy lépést tett előre, amikor a nyomorukban így intette a népét: „Hadd essünk inkább az Úr kezébe, mert nagy az ő irgalmassága.” „Az Úr előtt nincs akadály, hogy sok vagy pedig kevés által szerezzen szabadulást.”
Jahve jellemének e felfogásbeli fokozatos fejlődése folytatódott Sámuel követőinek segédkezése alatt is. Úgy próbálták ábrázolni Jahvét, mint a szövetséget betartó Istent, de nemigen tudták tartani Sámuel iramát; nem tudták kialakítani az Isten irgalmának eszméjét, ahogy az Sámuel kései felfogásában élt. Állandó visszasüllyedésre került sor az egyéb istenek elismerése felé, annak ellenére, hogy Jahvét továbbra is mindenek fölöttinek tartották. „Tied, ó Uram, az ország, te magasztalod fel magadat, hogy légy mindenek fölött.”
E kor alapeszméje az isteni hatalom volt; e korszak prófétái olyan vallásról szónokoltak, mely rendeltetése szerint a királyt a héber királyszékre segíti. „Ó Uram, tied a nagyság, a hatalom, a dicsőség, a győzelem és a méltóság. A te kezedben van mind az erősség és mind a birodalom, és képes vagy mindeneknek felmagasztalására és megerősítésére.” Ez volt a helyzet az istenképpel Sámuel és közvetlen utódainak korában.