Ábrahámnak nagy próbatételt jelentett a Melkizedek oly hirtelen eltűnése. Bár kellően figyelmeztette a követőit arra, hogy egyszer majd el kell mennie úgy, ahogyan jött, az emberek mégsem nyugodtak bele a csodálatos vezetőjük elvesztésébe. A Sálemben kiépített nagyszerű szervezet csaknem eltűnt, bár e napok hagyományaira épített Mózes is, amikor a héber rabszolgákat Egyiptomból kivezette.
A Melkizedek elvesztése olyan szomorúsággal töltötte el Ábrahámot, melyen sohasem tudott teljesen felülkerekedni. Elhagyta Hebront, amikor legyőzte az anyagi királyság kiépítése iránti becsvágyát; és ekkor, miután a szellemi ország felépítésében közreműködő társát elveszítette, elhagyta Sálemet is, és délre vonult, hogy a Gerarnál lévő érdekeltségei közelében éljen.
Közvetlenül a Melkizedek eltűnése után Ábrahám félni kezdett és elbátortalanodott. A Gerarba való megérkezésekor a személyazonosságát eltitkolta, s így a felesége Abimeleké lett. (Röviddel a Sárával való házasságkötése után Ábrahám egy éjjel kihallgatott egy összeesküvést, mely az ő megölésére irányult abból a célból, hogy a szépséges feleségét megszerezhessék. E félelem rettegéssé fokozódott ebben az egyébként bátor és vakmerő vezetőben; egész életében attól félt, hogy valaki titkon meggyilkolja őt azért, hogy Sárát megszerezhesse. Ez megmagyarázza, hogy e bátor férfi miért is mutatott három különböző alkalommal igazi gyávaságot.)
De Ábrahámot nem sokáig tántorították el a Melkizedek utódjaként teljesítendő küldetésétől. Hamarosan híveket szerzett magának a filiszteusok és Abimelek népe körében, szerződést kötött velük, és viszonzásként számos babonájukkal megfertőződött, különösen az elsőszülött fiak feláldozásának szokásával. Így Ábrahám újból nagy vezető lett Palesztinában. Minden népcsoport hódolt neki és minden király tisztelte őt. Az összes környező törzs szellemi vezetője lett, és a hatása egy darabig még a halála után is munkált. Életének utolsó éveiben még egyszer visszatért Hebronba, a korábbi tevékenységei színhelyére és oda, ahol a Melkizedekkel együtt dolgozott. Ábrahám utolsó tette az volt, hogy hű szolgákat küldött testvére, Nahor városába, mely Mezopotámia határán helyezkedett el, abból a célból, hogy Izsák fia számára a maga népéből hozasson feleséget. Ábrahám népe körében már régóta szokás volt az unokatestvérek közötti házasságkötés. Ábrahám az egykori sálemi tanhelyeken a Melkizedektől tanult Isten-hit mellett kitartva halt meg.
A következő nemzedék nehezen tudta megérteni a Melkizedek történetét; ötszáz éven belül sokan az egész történetet már hitregének vették. Izsák elég jól kitartott az apja tanai mellett és táplálta a sálemi telepes csoport örömhírét, azonban Jákob már nehezebben tudta felfogni e hagyományok jelentőségét. József szilárdan hitt a Melkizedekben, és a testvérei nagyrészt emiatt tartották álmodozónak. A Józsefet Egyiptomban övező tisztelet főként Ábrahám dédapja emlékéből fakadt. Józsefnek felajánlották az egyiptomi seregek parancsnoki tisztét, de mivel oly erősen hitt a Melkizedekkel kapcsolatos hagyományokban, valamint Ábrahám és Izsák későbbi tanításaiban, ezért úgy döntött, hogy polgári intézőként szolgál, mert hitte, hogy így majd jobban tud a mennyország ügyének előmozdításán munkálkodni.
A Melkizedek tanítása kerek egész volt, azonban az e napokról szóló feljegyzéseket a későbbi héber papok lehetetlennek és valószínűtlennek tartották, bár sokan megértették valamelyest ezeket a feljegyzéseket, legalábbis addig az időpontig, amikor az Ószövetség szövegeit egészében össze nem szerkesztették Babilonban.
Amiket az ószövetségi feljegyzések úgy ismertetnek, mint Ábrahám és az Isten közötti beszélgetéseket, azok valójában Ábrahám és a Melkizedek közötti megbeszélések voltak. Később az írástudók a Melkizedek kifejezést az Isten hasonszavának tekintették. Az Ábrahámnak és Sárának „az Úr angyalával” való számos találkozását említő feljegyzés a Melkizedeknél tett számos látogatásukra utal.
Az Izsákról, Jákobról és Józsefről szóló héber beszámolók sokkal megbízhatóbbak, mint az Ábrahámról szólók, bár ezek is tartalmaznak tárgyi tévedéseket, olyan változtatásokat, melyeket a héber papok akarva-akaratlanul tettek e feljegyzések összeállításakor a babiloni fogság idején. Keturah nem volt Ábrahám felesége; Hagarhoz hasonlóan ő is csak egy ágyas volt. Ábrahám minden vagyona Izsáké lett, aki Sárának, a törvényes feleségnek a fia volt. Ábrahám nem volt olyan idős, mint ahogy azt a feljegyzések megadják, a felesége pedig sokkal fiatalabb volt. Ezeket az életkorokat szándékosan megváltoztatták annak érdekében, hogy biztosítsák Izsák későbbi állítólagos csodás születését.
A babiloni fogság rettenetesen megtépázta a zsidók nemzeti önérzetét. A nemzeti alsóbbrendűségre adott válaszukban a nemzeti és faji önzés másik szélsőségébe estek, amikor is eltorzították és elferdítették a hagyományaikat úgy, hogy az Isten kiválasztott népeként minden más emberfajtánál felsőbb rendűvé minősítették magukat; és ennélfogva minden feljegyzésüket gondosan átszerkesztettek annak érdekében, hogy Ábrahámot és a nemzetük többi vezetőjét minden más személynél, nem kímélve még magát a Melkizedeket sem, magasabbra emeljék. Ezért a héber írástudók e nagy jelentőségű időkről szóló minden olyan feljegyzést megsemmisítettek, amit csak felleltek, és csak az Ábrahám és a Melkizedek sziddimi csata utáni találkozásáról szóló beszámolót tartották meg, mely Ábrahámot nagyon dicső fényben tüntette fel.
Így, amint a Melkizedeket fokozatosan szem elől veszítették, elveszítették e veszélyhelyzeti Fiúnak a megígért alászálló Fiú szellemi küldetésére vonatkozó tanítását is; e küldetés természetét olyannyira szem elől tévesztették, hogy a leszármazottaik közül csak igen kevesen voltak képesek vagy hajlandók felismerni és elfogadni Mihályt, amikor megjelent a földön húsvér testben úgy, ahogy azt Makiventa megjósolta.
De a héberek könyvének egyik írója megértette a Melkizedek küldetését, mert azt írta: „E Melkizedek, a Fenséges papja, a béke királya is volt; apa nélkül, anya nélkül, nemzetség nélkül való, sem napjainak kezdete, sem életének vége nincs, de hasonlóvá tétetvén az Isten Fiához, pap marad örökké.” Ez az író úgy jellemezte a Melkizedeket, mint a Mihály későbbi alászállásának fajtájába tartozót, megerősítve, hogy Jézus „a Melkizedek rendből való örök segédkező”. Bár ez az összehasonlítás nem volt egészen szerencsés, szó szerint igaz volt, hogy Krisztus „a tizenkét Melkizedek-megbízott rendelkezései szerint” kapott átmeneti címet az Urantián, akik a világra való alászállásakor e feladatkörben szolgáltak.