Az ősember úgy tekintett a szellemekre és kísértetekre, mint amelyek csaknem korlátlan jogokkal rendelkeznek, kötelezettségeik viszont nincsenek; a szellemekről úgy gondolták, hogy úgy tekintik az embert, mint akinek számos kötelezettsége van, de nincsenek jogai. A szellemekről azt hitték, hogy lenézik az embert, mert az folyton hibázik a szellemi kötelességei teljesítésében. Az emberiség körében általános volt az a hiedelem, hogy a kísértetek folytonos hódolatot igényelnek az emberi ügyekbe való be nem avatkozás árául, és hogy a legkisebb melléfogás is a kísértetek beavatkozásához vezet. A korai idők emberei olyannyira féltek attól, hogy az isteneknek kijáró valamely tisztelet megadásáról elfeledkeznek, hogy miután már minden ismert szellemnek áldoztak, biztos ami biztos alapon áldozatot mutattak be az „ismeretlen isteneknek” is.
Ekkor az egyszerű kísértettiszteletet a fejlettebb és viszonylag összetettebb szellemkísértet-tisztelet szokásai váltották fel, a felsőbbrendű szellemek szolgálata és imádása, mégpedig olyformán, ahogy azok kialakultak az ember fejletlen képzeletében. A vallási szertartásrendnek lépést kell tartania a szellemfelfogás fejlődésével és előrehaladásával. A megerősödött tisztelet csak az önfenntartásnak az a módja volt, melyet a természetfeletti lényekben való hittel, a szellemkörnyezethez való önigazodással összefüggésben gyakoroltak. Az ipari és katonai szervezetek a természeti és társadalmi környezethez való alkalmazkodások voltak. Ahogy a házasság a kétneműség igényeinek kielégítésére jött létre, úgy fejlődött a vallási szervezet válaszul a felsőbbrendű szellemerőkben és szellemi lényekben való hitre. A vallás képviseli az ember igazodását a véletlen dolgok rejtélyes voltával kapcsolatos képzelgésekhez. A szellemfélést és az azt követő szellemimádást balszerencse elleni biztosításként, jóléti politikaként vették fel.
A vadember úgy jeleníti meg a jó szellemeket, mint amelyek az ő dolgában járnak el, kevés igényt támasztva az emberi lényekkel szemben. A rossz kísérteteket és szellemeket kell jókedvben tartani. Ennek megfelelően az ősi népek több figyelmet fordítottak az ártó kísértetekre, mint a jóindulatú szellemekre.
Úgy gondolták, hogy az ember jóléte különösen ingerli a rossz szellemek irigységét, és a bosszújuk módszere az, hogy valamely emberi közvetítőn keresztül és szemmel verés révén vágnak vissza. A tiszteletfajtának az a módja, mely a szellem elkerülésére irányult, nagyon is köthető a gonosz tekintetről képzelt mesterkedésekhez. Az ettől való félelem csaknem világszerte általános volt. A szép nőket elfátyolozták, hogy megvédjék őket a gonosz tekintettől; később sok olyan nő vette fel e szokást, aki azt akarta, hogy szépnek tartsák. A rossz szellemektől való félelem miatt a gyerekeket ritkán engedték ki sötétedés után, és a korai imáknak mindig része volt az a kérelem, hogy „szabadíts meg minket a gonosz tekintettől”.
A Koránban egy egész fejezet van a szemmel verésnek és a varázsigéknek szentelve, és a zsidók is mélyen hittek az ilyesmiben. Az egész fallikus tiszteletfajta a gonosz tekintet elleni védelem gyanánt alakult ki. A nemzőszerveket tartották az egyedül alkalmas bűvtárgynak arra, hogy a rontás erejét elvegyék. A gonosz tekintetről alkotott felfogásokból eredtek azok az első babonaságok, melyek által a gyermekek születés előtti megjelölését, az anyajegyeket tisztelték, és e tiszteletfajta egykor csaknem általános volt.
Az irigység mélyen gyökerező emberi sajátosság; ezért az ősember a korai isteneinek is tulajdonította azt. És mivel az ember egykor gyakorolta a kísértetek félrevezetését, hamarosan elkezdte a szellemek megtévesztését is. Azt mondta, hogy „Ha a szellemek féltékenyek a szépségünkre és jólétünkre, akkor el fogjuk csúfítani magunkat és lekicsinylően fogunk beszélni a sikereinkről.” A korai alázatosság ezért nem a tudatos én lealacsonyítása volt, hanem inkább kísérlet az irigy szellemek legyőzésére és becsapására.
Az elfogadott módszer annak megelőzésére, hogy a szellemek féltékennyé váljanak az ember jólétére, az volt, hogy szitkokat szórtak a szerencsés személyre vagy valamely nagyon kedvelt dologra. Innen eredt az a szokás, hogy az emberek hízelgésből lekicsinylő megjegyzéseket tettek magukra vagy a családjukra, és ez később polgárias szerénységgé, tartózkodássá és udvariassággá fejlődött. Ugyanezen erőtől hajtva divat lett rútnak kinézni. A szépség kiváltotta a szellemek irigységét; ez bűnös emberi büszkeségre vallott. A vadember csúfnevet keresett magának. A tisztelet e jellemzője komolyan hátráltatta a művészet fejlődését, és sokáig komor és rút képet festett a világról.
A szellemtisztelet ideje alatt az élet a legjobb esetben is csak szerencsejáték volt, a szellemuralom folyománya. Az ember jövője nem az erőfeszítésének, a szorgalmának vagy a tehetségének volt az eredménye, kivéve, ha azok felhasználhatók voltak a szellemek befolyásolásához. A szellem kegyének elnyerésére irányuló szertartások nehéz terhet jelentettek, az életet unalmassá és jóformán elviselhetetlenné tették. Korszakról korszakra és nemzedékről nemzedékre az emberfajták egymás után igyekeztek továbbfejleszteni a felsőbb-kísértetek tantételét, de egyetlen nemzedék sem merte még soha teljesen elutasítani azt.
A szellemek szándékát és akaratát baljóslatú jelek, jóslatok és előjelek segítségével tanulmányozták. E szellemüzeneteket megérzés, jövőbelátás, varázslás, próbák és csillagjóslás révén fordították le. Az egész tiszteletfajta egy olyan rendszer volt, melyet arra terveztek, hogy a szellemeket ilyen burkolt megvesztegetésen keresztül kiengeszteljék, kielégítsék és lefizessék.
Így nőtte ki magát egy új és elterjedt világszemlélet, mely a következőkből állt:
1. Kötelesség—azok a dolgok, melyeket meg kell tenni annak érdekében, hogy a szellemek szándéka kedvező, vagy legalábbis semleges legyen.
2. Helyes cselekvés—a helyes viselkedés és szertartások, melyek rendeltetése a szellemek hathatós megnyerése az egyén ügyének.
3. Igazság—a szellemek helyes megértése és a megfelelő viszonyulás hozzájuk, valamint ebből következően az élethez és a halálhoz való megfelelő hozzáállás.
Az ősök nem pusztán kíváncsiságból törekedtek a jövő megismerésére; el akarták kerülni a balszerencsét. A jövőbelátás egyszerűen csak próbálkozás volt a baj elkerülésére. Ezekben az időkben az álmokat látnokinak tekintették, míg minden, a szokványostól eltérő dolgot rossz előjelnek tartottak. A polgárosodott emberfajták még ma is meg vannak verve a jelekben, jelképekben és a régiek fejlett kísértettiszteletének egyéb babonás maradványaiban való hittel. Az ember lassan, nagyon lassan hagyja el azokat a módszereket, melyek révén fokozatosan és fájdalmasan jutott egyre feljebb az élet evolúciós létrafokain.