A nodfiak szétszóródása a Bábel tornya miatti, testvérharcot eredményező viszály közvetlen következménye volt. E belviszály jelentős mértékben csökkentette a tisztavérű nodfiak számát és sok tekintetben ez volt az oka annak, hogy nem tudtak egy nagy polgárosodott társadalmat létrehozni még Ádám megérkezése előtt. Ettől az időtől kezdve a nodfi műveltség több mint százhúszezer éven át hanyatlott, mígnem végül az ádámi hatás felemelte. De a nodfi még Ádám korában is rátermett nép volt. A vegyes leszármazottaik közül sokan lettek a Kert építői, és Van csoportjának néhány kapitánya is nodfi volt. Az Ádám kíséretében szolgáló legtehetségesebb elmék némelyike is e fajtából származott.
A Bablot-féle összeütközés után közvetlenül, a négy nagy nodfi központból hármat alapítottak meg:
1. A nyugati vagy szíriai nodfiak. A nemzeti érzelműek vagy emlékmű-pártiak maradékai északra vándoroltak, s az andonfiakkal egyesülve megalapították a későbbi nodfi központokat Mezopotámiától északnyugatra. Ez volt a szétszóródó nodfiak legnagyobb csoportja, és nagyban hozzájárultak a később megjelenő asszír népekhez.
2. A keleti vagy elámi nodfiak. A műveltség és a kereskedelem pártolói nagy számban vándoroltak keletre, Elám területére és ott egyesültek a kevert szangik törzsekkel. A harminc-negyvenezer évvel ezelőtti elámiak a természetüket tekintve nagyrészt szangik-félék lettek, bár a környező barbárokhoz képest továbbra is felsőbb rendű polgárosodott társadalmat tartottak fenn.
A második kert létrehozását követően szokás volt úgy utalni e közeli nodfi szállásterületre, mint „Nod földjére”; és e nodfi csoport és az ádámfiak közötti hosszú, békés időszakban a két emberfajta nagymértékben keveredett, mert egyre inkább szokássá vált, hogy az Isten Fiai (az ádámfiak) az ember leányaival (a nodfiakkal) kössenek házasságot.
3. A központi vagy elő-sumér nodfiak. A Tigris és az Eufrátesz folyók torkolatánál élő kisebb csoport jobban megőrizte a faji osztatlanságát. Évezredeken át fennmaradtak és végül a nodfi örökséget erősítették, mely keveredett az ádámfiakkal, s ezzel hozzájárultak a történelmi idők sumér népeinek létrehozásához.
Mindez megmagyarázza, hogy a sumérok miért tűntek fel oly hirtelenül és rejtélyesen a mezopotámiai színtéren. A kutatók sohasem lesznek képesek kinyomozni és visszakövetni e törzseket ama sumér kezdetekhez, akik Dalamatia eltűnését követően, kétszázezer évvel ezelőttről származnak. Anélkül, hogy a világon máshol a nyomukra lehetne akadni, ezek az ősi törzsek hirtelenül úgy tűntek fel a polgárosodás szemhatárán, mint egy teljesen kifejlődött és magas műveltség, templomokkal, fémművességgel, mezőgazdasággal, állattenyésztéssel, fazekassággal, szövőmesterséggel, kereskedelmi szabályokkal, igazgatási törvénykönyvekkel, vallási szertartásokkal és egy régi írásrendszerrel. A történelmi kor kezdetére a dalamatiai ábécét már régen elveszítették, s a Dilmunból származó sajátos írásrendszert vették át. A sumér nyelv, bár gyakorlatilag elveszett a világ számára, nem szemita nyelv volt; sok közös eleme volt az úgynevezett árja nyelvekkel.
A sumérok által hátrahagyott részletes feljegyzések egy figyelemre méltó település helyszínét írják le, mely a Perzsa-öbölnél, az egykori Dilmun városa közelében helyezkedett el. Az egyiptomiak ezt az ősi dicső várost Dilmatnak nevezték, míg a később adamizálódott sumérok az első és a második nodfi várost is keverték Dalamatiával és mindhármat Dilmunnak hívták. A régészek már meg is találták ezeket az ősi sumér agyagtáblákat, melyek erről a földi paradicsomról mesélnek „ahol az Istenek először áldották meg az emberiséget a polgárosodott és művelt élet példájával”. E táblák, melyek Dilmunt, az emberek és az Isten paradicsomát mutatják be, ma csendesen pihennek számos gyűjteménytár poros állványain.
A sumérok jól ismerték az első és a második Édent, ám az ádámfiakkal való vegyes házasságok gyakorisága ellenére továbbra is idegen fajnak tekintették az északi kertlakókat. Az ősibb nodfi műveltségen alapuló sumér büszkeségük vezette őket arra, hogy Dilmun városának nagyszerűségéért és paradicsomi hagyományaiért elvessék e későbbről származó dicső távlatokat.
4. Az északi nodfiak és amadonfiak—a vanfiak. E csoport a babloti összeütközés előtt jött létre. E legészakibb nodfiak azoknak a leszármazottai voltak, akik elhagyták a Nod és fiai vezette népet és Vanhoz és Amadonhoz csatlakoztak.
Van némely korai társa később annak a tónak a partjain telepedett le, mely még ma is az ő nevét viseli, és a mondáik e helyszín köré fonódtak. Az Ararát lett az ő szent hegyük, mely sok tekintetben ugyanazt jelentette a későbbi vanfiaknak, mint a Sinai a hébereknek. Tízezer évvel ezelőtt az asszírok vanfi ősei azt tanították, hogy a hét parancsolaton alapuló erkölcsi törvényüket az Istenek adták Vannak az Ararát-hegyen. Erősen hittek abban, hogy Vant és társát, Amadont élve vitték át a bolygóról, miközben a hegyen istenimádatba merültek.
Az Ararát-hegy Észak-Mezopotámia szent hegye volt, és lévén, hogy az ezen ősi időkről szóló mondáitok közül sok a babiloni áradástörténettel összefüggésben keletkezett, ezért nem meglepő, hogy az Ararát-hegyet és annak környékét beleszőtték a Noéról és az általános vízözönről szóló későbbi zsidó történetbe.
Nagyjából Kr.e. 35.000-ben Ádámszon ellátogatott az egyik legkeletebbre fekvő régi vanfi településre abból a célból, hogy ott megalapítsa az ádámszoni polgárosodottságot tükröző társadalmi központot.