Dalamatia eltűnését követően a nodfiak északra és keletre húzódtak, megalapítva Dilmun új városát, mint faji és kulturális központjukat. Mintegy ötvenezer évvel Nod halála után, amikor a hercegi törzskar leszármazottai túlságosan megsokasodtak ahhoz, hogy az új városukat, Dilmunt közvetlenül körülvevő földeken megélhessenek, és miután vegyes házasságokat is kötöttek a határaik mentén élő andonfi és szangik törzsekkel, a vezetőikben felmerült, hogy tenni kellene valamit a faji egységük megőrzése érdekében. Ennek megfelelően a törzsek felállítottak egy tanácsot, és sok vita után elfogadták Bablotnak, Nod egyik leszármazottjának a tervét.
Bablot azt javasolta, hogy a fajtájuk dicsőségére állítsanak egy szemkápráztató templomot az általuk akkoriban birtokolt terület közepén. E templomnak a tervek szerint lett volna egy olyan tornya, melyhez foghatót a világ még nem látott. Ez az ő múló nagyságuknak a méreteivel lenyűgöző emlékműve lett volna. Sokan Dilmunban szerették volna felállítatni ezt az emlékművet, míg mások amellett érveltek, hogy egy ilyen nagy építményt a tenger veszélyeitől biztos távolságban kell elhelyezni, és felidézték az első fővárosuk, Dalamatia tengerbe merülésének emlékét.
Bablot úgy tervezte, hogy az új épületeknek a nodfi műveltség és polgárosultság jövőbeli központjának magjává kell válniuk. Végül az ő elképzelése érvényesült, és az építkezés a tervei szerint indult meg. Ennek az új városnak a Bablot nevet szánták, a torony tervezőjének és építőmesterének neve után. E hely később Bablod, majd Bábel néven vált ismertté.
De a nodfiak valamelyest még mindig megosztottak voltak e vállalkozás tervei és célkitűzései kapcsán. A vezetőik sem értettek teljesen egyet, sem az építészeti tervekben, sem a majdan elkészülő épületek rendeltetési céljában. Négy és fél év munka után komoly vita robbant ki a toronyállítás tárgyát és szándékát illetően. A viták olyannyira elmérgesedtek, hogy minden munkálatot felfüggesztettek. Az élelemszállítók hírét vitték a nézeteltéréseknek, és a törzsek nagy számban kezdtek gyülekezni az építkezés helyszínén. A toronyépítés célját illetően három különböző nézet jelent meg:
1. A legnagyobb csoport, csaknem a társaság fele, azt szerette volna, ha a tornyot a nodfi történelem és faji felsőbbrendűség emlékműveként építik meg. Úgy gondolták, hogy az építménynek olyan nagynak és lenyűgözőnek kell lennie, hogy kivívja minden jövőbeli nemzedék csodálatát.
2. A második legnagyobb csoport azt akarta, hogy a toronnyal a dilmuni műveltségnek állítsanak emléket. Ők azt remélték, hogy Bablot nagy kereskedelmi, ipari és kézműves központtá válik.
3. A legkisebb csoport úgy gondolta, hogy a torony felállítása lehetőséget adna vezekelni a Kaligasztia-féle lázadásban részt vett elődeik által elkövetett dőreség miatt. Úgy tartották, hogy a tornyot a mindenek Atyja imádatának kell szentelni, és hogy az új város alapvető rendeltetése Dalamatia helyének átvétele lenne—hogy az új város a környező tudatlan népek fejlesztését is szolgáló, kulturális és vallási központként működjön.
A vallási csoportot gyorsan leszavazták. A többség elutasította azt a tanítást, hogy az őseik a lázadásban bűnösek lennének; rossz néven vették az ilyen faji megbélyegzést. Lévén, hogy a három nézőpont egyikét kiküszöbölték, s a másik kettő ellentétét pedig vitában nem tudták feloldani, harcolni kezdtek egymással. A vallásosok, a nem harcolók, elmenekültek a délre lévő otthonaikba, míg a társaik addig küzdöttek, mígnem gyakorlatilag kiirtották egymást.
Nagyjából tizenkétezer évvel ezelőtt egy második kísérletet is tettek Bábel tornyának felállítására. Az anditák (nodfiak és ádámfiak) kevert fajtái az első épület romjain egy új templom felépítésével próbálkoztak, de a vállalkozáshoz nem állt rendelkezésre elégséges támogatás; az építmény a maga hatalmas súlya alatt összeomlott. E vidéket sokáig úgy ismerték, mint Bábel földje.