Éva csalódottsága igazán megrendítő volt. Ádám megértette az egész kellemetlen helyzetet és bár mélyen lesújtott és csüggedt volt, csak sajnálatot és rokonszenvet tanúsított a vétkes felesége iránt.
A hiba felismerésével járó kétségbeesés volt az, ami miatt Ádám, Éva félrelépésének másnapján felkereste Laottát, azt a ragyogó nodfi asszonyt, aki a Kert nyugati tanodáinak vezetője volt, és előre megfontoltan elkövette Éva oktalan cselekedetét. De ne értsétek félre; Ádámot nem vezették félre; ő pontosan tudta, hogy mire készül; szándékosan úgy döntött, hogy osztozik Éva sorsában. Ádám a halandóinál erősebb ragaszkodással szerette a feleségét, és az a gondolat, hogy esetleg nélküle, egymagában kell itt maradnia az Urantián, több volt, mint amit el tudott viselni.
Amikor megtudták, hogy mi történt Évával, a Kert feldühödött lakói irányíthatatlanná váltak; hadat üzentek a közeli nodfi településnek. Kiözönlöttek az Éden kapuin és lerohanták a felkészületlen embereket és mindenestül kiirtották őket—férfi, nő, gyermek, egy sem maradt meg. Kánó, a még meg sem született Káin apja, szintén odaveszett.
Amikor Szerapatatia megtudta, hogy mi történt, erőt vett rajta a megdöbbenés, és a félelemtől és a bűntudattól magánkívül volt. Másnap a nagy folyóba ölte magát.
Ádám gyermekei próbálták megvigasztalni zaklatott lelkiállapotú anyjukat, míg az apa magányosan kóborolt harminc napig. Ennek az időszaknak a végére megérett benne az elhatározás, és Ádám visszatért otthonába és tervezni kezdte a jövőbeli teendőket.
A félrevezetett szülők botorságának következményeiben nagyon gyakran osztoznak az ártatlan gyermekeik is. Ádám és Éva egyenes és nemes fiait és leányait elöntötte a felfoghatatlanul gyászos eseménnyel járó leírhatatlan szomorúság, mely nagy szerencsétlenség oly hirtelenül és könyörtelenül ütött rajtuk. E gyermekek idősebbjei még ötven évvel később sem lábaltak ki teljesen e megrendítő napok szomorúságából és levertségéből, különösen annak a harmincnapos időszaknak a rettegéséből, mely alatt az apjuk távol volt és a levert anyjuk semmit sem tudott arról, hogy a férje merre jár vagy hogy mi lett a sorsa.
Ez a harminc nap Évának a szomorúság és a szenvedés hosszú éveit jelentette. E nemes lélek sohasem tudta legyőzni azokat a hatásokat, melyek az elmebéli szenvedést és szellemi csüggedtséget hozó gyötrelmes időszakkal jártak. Éva emlékezetében a későbbi nélkülözéseik és anyagi nehézségeik semelyik időszaka még csak nem is volt fogható azokhoz a szörnyű napokhoz és rettenetes éjszakákhoz, melyeket magányban és elviselhetetlen bizonytalanságban töltött. Éva értesült Szerapatatia öngyilkosságáról és nem tudta, hogy a társa vajon nem végzett-e magával a szomorúságában, vagy hogy büntetésül a felesége félrelépése miatt nem távolították-e el őt a világról. Amikor Ádám hazajött, Évát az öröm és a hála olyan mértékű megelégedése töltötte el, melyet a fáradságos szolgálat érdekében vállalt hosszú és nehéz társulásuk időszaka sohasem halványított el.
Az idő haladt előre, de Ádám egészen az Éva vétkét követő hetvenedik napig nem volt bizonyos a vétségük súlyában, amikor is a Melkizedek-megbízottak visszatértek az Urantiára és átvették a világ ügyeinek irányítását. Ekkor már tudták, hogy vétkeztek.
De még több kellemetlenség volt kialakulóban: Az Éden melletti nodfi település kiirtásának híre gyorsan eljutott északra, Szerapatatia szülőföldjének törzseihez, és nagy hadsereg gyülekezett az Éden lerohanására. Ez volt a kezdete az ádámfiak és a nodfiak közötti hosszú és elkeseredett háborúskodásnak, mert ezek az ellenséges összecsapások még jóval azután is folytatódtak, hogy Ádám és követői elvándoroltak az Eufrátesz völgyében lévő második kertbe. Heves és hosszan tartó lett az „ellenségeskedés a férfi és az asszony között, a férfi magva és az asszony magva között”.