Azon az éjszakán, a hatodik napot követő éjszakán, miközben Ádám és Éva aludt, különös dolgok történtek az Atya templomának közelében, az Éden központi területén. A telihold fényénél fellelkesült és izgatott férfiak és nők százai figyeltek órákon át a vezetőik szenvedélyes beszédeire. Jóindulattal tették ezt, de egyszerűen nem tudták megérteni az új uraik testvéri és demokratikus viselkedésének egyszerűségét. Még jóval napkelte előtt a világi ügyek új és átmeneti intézői tulajdonképpen egyhangúlag arra a következtetésre jutottak, hogy Ádám és társa mindent összevéve túlságosan is szerény és kevés igényt támasztó. Úgy döntöttek, hogy az Isteniség szállt le a földre testi alakban, hogy Ádám és Éva valójában isten, vagy legalábbis olyan közel áll ahhoz az állapothoz, hogy megérdemli a hódolatteljes imádatot.
Ádám és Éva első hat napja a földön olyan megdöbbentő eseményeket hozott, melyek túl soknak bizonyultak még a világ legjobb embereinek felkészületlen elméi számára is; kavargott a fejük; rövid idő alatt hatalmába kerítette őket a gondolat, hogy e nemes párt fényes nappal felviszik az Atya templomához, hogy mindenki tiszteletteljes hódolattal és szerény alázattal leborulhasson eléjük. A kertlakók mindezt valóban őszintén gondolták.
Van tiltakozott. Amadon távol volt, mert ő látta el Ádám és Éva éjszakai őrzésének megtisztelő és még érvényben lévő feladatát. De Van tiltakozását félresöpörték. Azt mondták neki, hogy ő is túl szerény és túl kevés igényt támasztó; hogy ő maga sem áll távol az isteni rendtől, különben miként élhetett volna meg oly hosszú időt a földön, és miként idézhetett volna elő egy olyan nagy eseményt, mint Ádám eljövetele? Amint az édeniek azon voltak, hogy megragadják és felvonszolják őt az imádat hegyére, Vannak sikerült kimenekülnie a tömegből és mivel képes volt kapcsolatba lépni a közteslényekkel, a vezetőjüket gyorsan Ádámért küldte.
Már közeledett a hetedik földön töltött nap hajnala, amikor Ádám és Éva értesült a jó szándékú, de félrevezetett halandók tervének meglepő híréről; és ekkor, még mialatt a vándormadarak sebesen hozzájuk szárnyaltak, hogy a templomhoz vigyék őket, a közteslények, akik képesek voltak ilyen dolgokra is, szállították Ádámot és Évát a templomhoz. E hetedik nap korán reggel a nemrégen a fogadásuk színhelyéül szolgált magaslaton Ádám beszámolt az embereknek az isteni fiúi besorolásúak rendjeiről és világossá tette a földi elmék számára, hogy csakis az Atyát szabad imádni, valamint azokat, akiket az Atya megjelöl. Ádám világossá tette azt is, hogy bármilyen megtisztelést és minden tiszteletet elfogad, de imádatot sohasem.
Nagy jelentőségű nap volt ez, és röviddel dél előtt, nagyjából annak a szeráfi hírvivőnek a megérkezése idején, aki a világ urainak beiktatására vonatkozó jerusemi jóváhagyást hozta, Ádám és Éva a tömegtől egy kissé eltávolodva az Atya templomára mutatott és azt mondta: „Most pedig menjetek az Atya nem látható jelenlétének anyagi jelképéhez és imádattal hajoljatok meg az előtt, aki mindannyiunkat teremtett és aki megtart minket. Legyen e cselekedetek azon őszinte fogadalmatok, hogy soha többé nem próbáltok mást imádni, mint az Istent.” És mind úgy tettek, ahogy Ádám utasította őket. Az Anyagi Fiú és Leány pedig ott állt a magaslaton, egymagukban, lehajtott fejjel, miközben az emberek a templom körül a földre borultak.
Ez volt a szombat hagyományának eredete. Az Édenben a hetedik napot ettől kezdve mindig a napközbeni templomi gyűlésnek szentelték; sokáig tartotta is magát az a szokás, hogy e nap az önművelésé. A délelőttöt a testi tökéletesedésnek, a délidőt a szellemi istenimádatnak, a délutánt az elme képzésének, míg az estét a társadalmi örömöknek szentelték. Ez sohasem volt törvény az Édenben, de szokásként megmaradt mindaddig, amíg az ádámi igazgatási rend uralta a földet.