Az ember felemelkedésének története a tengeri moszattól a földi teremtésrész urának szintjére valóban az élőlénytani küzdelemről és az elme túléléséről szóló regény. Az ember legelső ősei úgyszólván a tengerfenék sara és iszapja voltak azokban a pangó, meleg vizű öblökben és lagúnákban, melyek az ősi beltengerek kiterjedt partvonalai mentén helyezkedtek el, éppen azokban a vizekben, amelyekben az élethordozók elhelyezték a három független életmintát az Urantián.
A tengervízi növényvilág korai formái közül igen kevés faj vett részt azokban a korszakos jelentőségű változásokban, melyek eredményét az állati létszint határterületén jelenleg élő szervezetek jelentik. E korai köztes fajták egyikének túlélői a szivacsok, azok az élőlények, melyeken keresztül a növényiből az állati felé tartó fokozatos átmenet végbement. E korai átmeneti formák, bár nem azonosak a mai szivacsokkal, nagyon hasonlítanak hozzájuk; ezek valóban átmenetet képező élőlények—nem növények, de nem is állatok—voltak, azonban végül elvezettek az igazi állati életformák kifejlődéséhez.
A baktériumok, az igen kezdetleges jellegű, egyszerű növényi szervezetek vajmi keveset változtak az élet hajnala óta; az élősdi viselkedésükben még némi visszafejlődést is mutatnak. Sok gombafaj ugyancsak visszafelé haladó fejlődési irányt mutat az evolúció terén, lévén ezek olyan növények, amelyek elveszítették a levélzöld-termelő képességüket és többé-kevésbé élősködőkké váltak. A betegséget okozó baktériumok többsége és azok segéd-vírustestjei ténylegesen az átalakult élősdi gombák e csoportjába tartoznak. A közbenső időkben a hatalmas növényvilág egésze olyan ősökből fejlődött ki, amelyektől maguk a baktériumok is leszármaztak.
Az állati élet fejlettebb állati-véglény fajtája hamar megjelent, mégpedig hirtelenül. Ezen igen távoli időktől fogva az amőba, a jellegzetes egysejtű állati szervezet, csak kevés változáson ment keresztül. Nagyrészt ma is úgy éli az életét, ahogy akkor, amikor az élet kifejlődésében ez az élőlény jelentette a legújabb és legnagyobb előrelépést. E parányi teremtés és véglény-unokatestvérei azt jelentik az állatvilágnak, amit a baktériumok a növényvilágnak; ezek mutatják az első korai evolúciós lépések nyomát az élet változatossá válásában, azzal együtt, hogy ezek a továbbfejlődésre képtelennek bizonyultak.
Rövidesen a korai egysejtű állatfajták közösségekbe társultak, először a volvox-moszatok mintája szerint, rögtön azután pedig a hidrák és a medúzák ága mentén. Még később kifejlődtek a tengeri csillagok, tengeri liliomok, tengeri sünök, tengeri uborkák, százlábúak, rovarok, pókok, héjas állatok és az ezekkel közeli rokonságban álló földigiliszták és piócák csoportjai, melyeket hamarosan követtek a puhatestűek—az osztriga, a nyolckarú polip és a csiga. Mellettük száz és száz faj jelent meg és tűnt el; csak azokat említettük meg, amelyek túlélték a véges-végtelen küzdelmet. Az ilyen, fejlődésre képtelen fajok a halak később megjelenő családjával együtt ma a korai és alsóbbrendű állatoknak a fejlődés egy szintjén megrekedt fajait, az életfa tovább nem fejlődött ágait képviselik.
A színtér tehát készen állt az első gerinces állatok, a halak megjelenésére. A halak családjából két különleges módosulat ágazott le, a békáké és a szalamandráké. A békák iránya lett az, amelyen az állati életben elkezdődött ama fokozatos elkülönülések sorozata, amely végül magának az embernek a megjelenésében tetőzött.
A béka az egyik legkorábbi túlélő emberfaj-ős, azonban e teremtmény szintén képtelen volt a fejlődésre, nagyrészt olyan formában létezik ma is, mint azokban a régmúlt időkben. A békák faja az egyetlen, a földön ma is élő őse a korai emberfajoknak. Az emberi fajnak ma már nincsenek a békák és az eszkimók közé eső élő ősei.
A békákból fejlődtek ki a hüllők, egy gyakorlatilag kihalt nagy állatcsalád, melyből azonban még a kipusztulás előtt megjelent a teljes madárvilág és az emlősök számos rendje.
Az ember előtti törzsfejlődésben talán a legnagyobb ugrás akkor következett be, amikor a hüllőből madár lett. A mai madárfajták—sasok, kacsák, galambok és struccok—mind az óriási hüllőkből származtak le réges-régen.
A békák családjából származó hüllővilágot ma négy túlélő rendszertani csoport képviseli: kettő a fejlődésre képtelenek közé tartozik, nevezetesen a kígyók és a gyíkok, valamint unokatestvéreik, az aligátorok és a teknősök; van egy részleges fejlődésre képes rendszertani csoport, a madarak családja, valamint egy negyedik, az emlősök ősei és az emberi faj közvetlen leszármazási ága. Bár már régen szétváltak útjaik, az eltűnő hüllők nagytestűsége az elefántban és a masztodonban tükröződik, míg a különleges formáik az ugráló kengurukban maradtak fenn.
Az Urantián mindössze tizennégy törzs jelent meg, ezek közül a halak voltak az utolsók, és a madarak, valamint az emlősök óta egyetlen új osztály sem fejlődött ki.
Egy mozgékony, kis termetű, húsevő, ám viszonylag nagy aggyal rendelkező dinoszaurusz volt az, amelyből a méhlepényes emlősök hirtelenül leszármaztak. Ezek az emlősök gyorsan és sok különböző irányban fejlődtek tovább, nemcsak a mai közönséges változataiknak adva életet, hanem olyan tengeri fajtákká is alakulva, mint a bálnák és a fókák, valamint az olyan légi vándorokká, mint a denevérfélék.
Az ember tehát elsősorban az ősi kelet-nyugati védett tengerekben elterjedt nyugati élet-mintából leszármazott, fejlett emlősökből alakult ki. Az élő szervezetek keleti és központi csoportjai már korán kedvezően fejlődtek az állati létezés ember előtti szintjeinek elérése irányába. Ám az idő múlásával az életbetelepítés keleti központja nem érte el az értelmes ember-előtti állapot kielégítő szintjét, mert a csíra-sejtanyagának értékesebb fajtáiban több alkalommal is helyrehozhatatlan mértékű veszteségeket szenvedett, s így mindörökre elveszítette az emberré válást előmozdító erők helyreállítására való képességét.
Lévén, hogy az elme fejlődésre való képessége a keleti csoportban olyan alacsonyrendű volt a másik két csoportéhoz képest, az élethordozók a feletteseik egyetértésével úgy alakították a környezetet, hogy még inkább elszigeteljék a kifejlődő élet eme fejletlen, ember-előtti ágait. E visszamaradott teremtménycsoportok kizárása minden látható jel szerint véletlenszerűen zajlott le, a valóságban azonban egészen célirányos volt.
Az értelem evolúciós megjelenésének későbbi szakaszában az emberi faj maki-ősei messze fejlettebbek voltak Észak-Amerikában, mint más világrészeken; és ezért a közbeavatkozásunkra a nyugati életbetelepítési színtérről elvándoroltak a Bering-földhídon át Ázsia délnyugati partjára, ahol a fejlődésük folytatódott és a központi életcsoport bizonyos fajtáival való keveredés előnyeiből is részesültek. Az ember így bizonyos nyugati és központi életfajtákból, ám a központitól a közel-keleti területekig elterülő vidékeken fejlődött ki.
Az Urantián megtelepített élet így fejlődött a jégkorszakig, amikor is maga az ember először megjelent és megkezdte mozgalmas bolygói létpályáját. Az ősembernek a jégkorszaki megjelenése a földön nem pusztán véletlen esemény volt; erre terv szerint került sor. A jégkorszak zord és szigorú éghajlati viszonyai minden szempontból illettek az óriási túlélésképességgel felruházott emberi lény ellenálló fajtája létrehozásának támogatására irányuló célkitűzésünkhöz.