Az ősember valamivel kevesebb mint egymillió évvel ezelőtt fejlődött ki, és bizony súlyos élettapasztalatokat szerzett. Ösztönösen próbálta elkerülni a visszamaradott majomtörzsekkel való keveredés veszélyét. De a tengerszint felett mintegy 9000 méterre elterülő, sivár tibeti terület miatt kelet felé nem vándorolhatott; délnek és nyugatnak sem mehetett a terjeszkedő Földközi-tenger miatt, mely akkoriban keleten elérte az Indiai-óceánt; és ahogy észak felé haladt, szembekerült az előrenyomuló jéggel. De még amikor a továbbvándorlást megakadályozta is a jég, és bár a szétszóródó törzsek egyre ellenségesebbé váltak, az eszesebb csoportoknak sohasem fordult meg a fejében, hogy délre húzódjanak és a fejletlen értelmi képességekkel rendelkező, szőrös, fán lakó unokatestvéreikkel éljenek együtt.
Az ember legkorábbi vallásos érzületei a földrajzi helyzetükből adódó, elzárt környezetben való elhagyatottság érzéséből fejlődtek ki—jobbra a hegyek, balra a víz, előttük pedig a jég. De a fejlődő andonfiak mégsem tértek volna vissza délre, a visszamaradott, fán lakó rokonaikhoz.
Ezek az andonfiak, a nem-emberi rokonaikkal ellentétben, kerülték az erdőket. Az erdőkben az ember mindig is csak leépült; az emberi evolúció kizárólag a nyílt területeken és a magasabb szélességi körökön fejlődött. A nyílt területek hidege és az éhség cselekvésre, találékonyságra és leleményességre késztet. Míg ezekből az andoni törzsekből a jelen emberi faj úttörői lettek a zord északi éghajlattal járó viszontagságok és szükségek közepette, addig a visszamaradt unokatestvéreik pazar körülmények között éltek a közös eredetüket jelentő terület délszaki erdeiben.
Ezek az események a harmadik, a földtannal foglalkozó kutatók ismeretei szerint az első, eljegesedés idején történtek. Az első két eljegesedés nem volt számottevő hatással Európa északi részére.
A jégkorszak legnagyobb része alatt Angliát szárazföld kötötte össze Franciaországgal, míg később Afrika Európával került összeköttetésbe a szicíliai földhíd révén. Az andoni vándorlások idején folytonos szárazföldi út vezetett nyugatról kelet felé, Angliától Európán és Ázsián keresztül Jáváig; Ausztrália azonban megint elszigetelődött, mely felerősítette a különleges állatvilág fejlődési folyamatait.
950.000 évvel ezelőtt Andon és Fonta leszármazottai messzire elvándoroltak keleten és nyugaton is. Nyugaton áthaladtak Európán, egészen Franciaországig és Angliáig. Később keleten eljutottak egészen Jáváig, ahol a csontjaikat a közelmúltban megtalálták—ez az úgynevezett jávai ember—majd továbbutaztak Tasmaniába.
A nyugatra vándorolt csoportokat kevésbé vetették vissza a közös ősüktől származó, visszamaradt fajták, mint azokat a csoportokat, amelyek keletnek mentek, és szabadon keveredtek a visszamaradt állati unokatestvéreikkel. E fejlődésre képtelen egyedek dél felé sodródtak és rövidesen alacsonyabb rendű törzsekkel párosodtak. Később a keverék leszármazottaik egyre nagyobb számban tértek vissza északra, hogy ott párosodjanak a gyorsan gyarapodó andoni népekkel, és ezek a szerencsétlen egyesülések biztosan építették le a nemesebb emberfajtát. Az ősi települések közül egyre kevesebb tartott ki a Leheletet Adó imádása mellett. E korai, kezdetleges polgárosodott társadalmat kipusztulás fenyegette.
Mindig is ez volt a helyzet az Urantián. A nagyreményű polgárosodott társadalmak nemzedékről nemzedékre leépültek és végül elpusztította azokat az az oktalan gyakorlat, hogy engedélyezték a fejlettebbeknek a fejletlenebbekkel való szabad párosodást.