Ha visszaszámolunk, akkor a Kr.u. 1934. év és az első két emberi lény születésének időpontja között éppen 993.419 év van.
E két figyelemre méltó teremtmény igazi emberi lény volt. Tökéletes emberi hüvelykujjaik voltak, mint az elődeik közül sokaknak is, de olyan tökéletes lábfejjel rendelkeztek, mint a mai emberfajták. Jártak és futottak, nem másztak; a nagylábujj fogószerepe már nem volt meg, teljesen eltűnt. Ha valamilyen veszély miatt a fákra kényszerültek, akkor úgy másztak, mint ahogy a mai emberek tennék. Úgy másztak a fa törzsén, mint a medve és nem úgy, ahogy a csimpánz vagy a gorilla, melyek ágról ágra lendülnek egyre feljebb.
Ezek az első emberi lények (és a leszármazottaik) a kifejlett kort tizenkét évesen érték el és a várható élettartamuk nagyjából hetvenöt év volt.
Ezen emberi ikerpár hamar számos új érzelmet mutatott ki. Kifejezték a tárgyak és a más lények iránti csodálatukat és komoly mértékű hiúságot is mutattak. De az érzelmi fejlődés terén a legfigyelemreméltóbb előrelépés a valódi emberi érzelmek egy új csoportjának a hirtelen megjelenése volt, az imádat csoportjáé, a befogadó áhítat, a hódolat, az alázat és még a háládatosság egy kezdetleges formája is megjelent. A félelem, párosulva a természeti jelenségekkel kapcsolatos tudatlansággal, ekkoriban ad életet a kezdetleges vallásnak.
E kezdetleges emberek nem csak ilyen emberi érzelmeket nyilvánítottak ki, hanem számos egyéb, magasan fejlett érzés is megvolt náluk nyers formában. Ködösen felismerték a sajnálatot, a szégyent és a szemrehányást, és ténylegesen is tudatosult bennük a szeretet, a gyűlölet és a bosszúállás, és a féltékenység jellegzetes érzelmeire is hajlamosak voltak.
E két ember—az ikerpár—felügyelete nagy próbatételt jelentett a főemlős szülők számára. Olyan kíváncsiak és kalandvágyók voltak, hogy számos alkalommal majdnem életüket vesztették még nyolcéves koruk előtt. Így nem is csoda, hogy már tizenkét éves korukra mindenhol sebhelyek borították a testüket.
Nagyon korán elsajátították a szóbeli érintkezést; tízéves korukra egy fejlett jelrendszert és egy olyan nyelvet fejlesztettek ki, mely csaknem félszáz fogalmat foglalt magába, és amely nagymértékben továbbfejlesztette és kiterjesztette az őseik által használt kezdetleges közléscsere-eljárásokat. De bárhogy próbálkoztak is, az új jelek és jelképek közül csak néhányat tudtak a szüleiknek megtanítani.
Nagyjából kilencévesek lehettek, amikor egy verőfényes napon a folyó mentén lefelé elvonultak egy igen nagy jelentőségű dolgot megbeszélni. Az Urantián állomásozó minden mennyei értelem, jómagamat is beleértve, megfigyelőként jelen volt a déli találkozó eseményeinél. Ezen a jelentős napon közösen arra jutottak, hogy egymással és egymásért akarnak élni, és ez volt az első megállapodás azok sorában, melyek végül odáig vezettek, hogy eldöntötték, megszöknek a visszamaradott, állati társaiktól és észak felé veszik az útjukat, s ekkor még nemigen tudták, hogy ezzel megalapítják majd az emberi fajt.
Bár mi mindannyian nagyon is érdekeltek voltunk abban, hogy e két kis vadóc mit tervez, mégsem állt hatalmunkban az elméjük működésének irányítása; önkényesen nem befolyásoltuk őket a döntéseikben—mert nem tehettük. Viszont a bolygói működésünk korlátai között mi, az élethordozók, a társainkkal együtt közös terveket készítettünk, hogy ezen emberi ikerpárt észak felé, a szőrös és részben fán lakó népüktől minél messzebbre vezessük. Így végül a saját belátáson alapuló döntésük alapján az ikrek elvándoroltak, a felügyeleti tevékenységünk következtében pedig észak felé vették az útjukat, egy félreeső vidék felé, ahol megmenekültek attól az élőlénytani leépüléstől, ahová a főemlős törzsekből származó visszamaradott rokonaikkal való keveredés vezetett volna.
Röviddel az otthonukat jelentő erdők elhagyása előtt egy gibbon-rajtaütés során elveszítették az anyjukat. Bár anyjuk nem rendelkezett az ő értelmi képességeikkel, nagyszerű emlősragaszkodást mutatott az utódai iránt, és félelem nélkül feláldozta az életét azért, hogy megpróbálja megmenteni e csodálatos párt. Önfeláldozása nem volt hiábavaló, mert feltartóztatta az ellenséget, amíg apjuk az erősítéssel megérkezett és a támadókat megfutamították.
Nem sokkal azt követően, hogy a fiatal pár elhagyta társait, hogy megalapítsa az emberi fajt, a főemlős-apa búskomorságba esett—megszakadt a szíve. Visszautasította az élelmet, még akkor is, amikor azt a saját gyermekei hozták elébe. Lévén, hogy a ragyogó utódai eltűntek, már nem találta értelmesnek az életet a közönséges társai között; így elkóborolt az erdőbe, ahol ellenséges gibbonok ütöttek rajta és agyonverték.