A fejlett ikerpár, egy hímnemű és egy nőnemű teremtmény születéséhez, a középemlős törzs két vezető tagjához visszatérve: Ezek az állatkölykök rendkívüliek voltak; még a szüleiknél is kevesebb szőr borította a testüket, és zsenge korukban minduntalan felegyenesedve akartak járni. Elődeik mindig tanulták a hátsó lábon járást, de a főemlős ikerpár már a kezdetektől fogva felegyenesedve járt. Testmagasságuk meghaladta a százötven centimétert, és a fejük is nagyobbra nőtt, mint a törzsbelieké. Bár hamar megtanultak egymás között jelekkel és hangokkal közléscserét folytatni, sohasem voltak képesek a népükkel megértetni ezen új jeleket.
Körülbelül tizennégy évesek lehettek, amikor elmenekültek a törzsüktől, hogy messze nyugaton alapítsák meg a családjukat és a főemlősök új faját. Ezen új teremtményeket nagyon is helyes dolog főemlősöknek nevezni, mert magának az emberi családnak az egyenes ági és közvetlen elődei lettek.
Tehát így történt, hogy a főemlősök területet foglaltak maguknak a mezopotámiai félsziget nyugati partján, mely akkoriban benyúlt a déli tengerbe, míg a kevésbé értelmes és velük közeli rokonságban álló törzsek a félsziget csücskén és keleti partvonala mentén éltek.
A főemlősök a középemlős elődeiknél emberibbek és kevésbé állatiasak voltak. Ezen új faj csontvázának arányai nagyon hasonlítottak a kezdetleges emberi fajokéhoz. Az emberi jellegű kéz és lábfej már teljesen kifejlődött, és e teremtmények képesek voltak járni és még szaladni is, ugyanúgy, ahogy a későbbi emberi leszármazottaik. Nagyobb részük felhagyott a fán való élettel, bár éjszakára a biztonság érdekében a fák tetején kerestek menedéket, mert a korai elődeikhez hasonlóan nagyon is uralta őket a félelem. A kezük egyre nagyobb mértékű használata nagyban hozzájárult az agyi teljesítőképességük fejlődéséhez, azonban nekik még nem volt emberinek nevezhető agyuk.
Bár érzelmi természetüket tekintve a főemlősök kevéssé különböztek az elődeiktől, minden hajlamukban egyre inkább emberi hajlamok mutatkoztak. Valóban remek és fejlett állatok voltak, nagyjából tízéves korukra fejlődtek ki teljesen és a természetes élettartamuk mintegy negyven év volt. Vagyis addig élhettek volna, ha természetes halált haltak volna, de azokban a korai időkben igen kevés állat halt természetes halált; a létért való küzdelem egészen kiélezett volt.
S ekkor, csaknem kilencszáz nemzedéknyi fejlődés után, mely mintegy huszonegyezer évet jelent a korai emlősök eredetétől számítva, a főemlősök hirtelenül két figyelemre méltó teremtménynek adtak életet, az első igazi emberi lényeknek.
Tehát az észak-amerikai makik fajtájától származó korai emlősöktől erednek a középemlősök, és e középemlősök hozták létre a fejlett főemlősöket, amelyekből a kezdetleges emberi faj közvetlen ősei lettek. A főemlős-törzsek jelentik az utolsó élő láncszemet az ember kifejlődésében, de kevesebb mint ötezer év múltával e különleges törzsek egyetlen egyede sem maradt fenn.