A régi prófétáitok még értették az Egyetemes Atya örök, kezdet és vég nélküli, körön visszatérő természetét. Isten szó szerint és örökmód jelen van a világegyetemek mindenségében. Teljes abszolút méltóságában és örök nagyságában lakozik a jelen pillanatban. „Az Atyának élete van önmagában, és e lét örök élet.” Az örök korszakok során mindig is az Atya az, aki „mindeneknek életet ad”. Végtelen tökéletesség van az isteni osztatlanságban. „Én vagyok az Úr; én meg nem változom.” A világegyetemek mindenségére vonatkozó ismereteinkből nem csak azt tudjuk, hogy ő a fények Atyja, hanem azt is, hogy a bolygóközi ügyeinek intézésében nála „nincs változás, vagy változásnak árnyéka”. Ő „megjelenti kezdettől fogva a véget”. Ő mondja: „Tanácsom megáll; véghez viszem minden akaratomat” „azon örök eleve-elvégezés szerint, melyet megcselekedtem a Fiamban.” Így tehát az Első Forrás és Középpont tervei és céljai olyanok, mint ő maga: örökkévalók, tökéletesek és mindörökre változhatatlanok.
Az Atya rendeléseinek teljessége végleges, kiteljesedése tökéletes. „Valamit Isten cselekszik, az lesz örökké; ahhoz nincs mit adni és abból nincs mit elvenni.” Az Egyetemes Atya nem bánkódik a saját eredeti bölcsesség- és tökéletesség-céljai miatt. Tervei megingathatatlanok, szándéka szilárd, cselekedetei pedig isteniek és biztosak. „Mert ezer esztendő annyi előtte, mint a tegnapi nap, amely elmúlt, és mint egy őrjárási idő éjjel.” Az isteniség tökéletessége és az örökkévalóság mértéke örökké elérhetetlen marad a halandó ember korlátolt elméje számára.
Egy változhatatlan Isten válaszai az ő örök céljának véghezvitele szempontjából úgy tűnhetnek, mint amelyek az ő teremtett értelmeinek változó magatartása és változó elméi szerint módosulnak; vagyis hogy láthatólag és a dolgok felszínén esetleg változnak; de a felszín alatt és az összes kifelé irányuló megnyilatkozáson belül mindig is jelen van az örökkévaló Isten változatlan célja, örökös terve.
A világegyetemekben a tökéletesség szükségképpen viszonylagos fogalom, de a központi világegyetemben és különösen a Paradicsomban a tökéletesség nem hígul fel; bizonyos szakaszokban a tökéletesség még abszolút is. A háromsági megnyilatkozások változatosságot hoznak az isteni tökéletességben, de nem gyengítik azt.
Az Isten elsődleges tökéletessége nem valamiféle feltételezett pártatlanságban áll, hanem inkább az ő isteni természete jóságának eredendő tökéletességében. Ő végleges, teljes és tökéletes. Pártatlan jellemének szépségéből és tökéletességéből semmi sem hiányzik. És az élő létezők teljes terve a tér világain abban az isteni célban összpontosul, hogy minden saját akarattal bíró teremtmény az Atya paradicsomi tökéletességében való osztozás megtapasztalásának felsőbb beteljesüléséhez felemeltessék. Isten nem önközéppontú és nem is önmagába zárkózott; sohasem hagy fel önmaga adományozásával a világegyetemek hatalmas mindenségében létező, öntudattal bíró összes teremtmény számára.
Isten örökmód és végtelenül tökéletes, ő személyesen, saját tapasztalásból nem képes megismerni a tökéletlenséget, viszont minden tökéletlenség-tapasztalásban osztozik az összes küzdő teremtménnyel, akik az összes paradicsomi Teremtő Fiú evolúciós világegyetemeiben léteznek. A tökéletesség Istenének személyes, felszabadító érintése az erkölcsi ítélőképesség világegyetemi szintjét elért minden halandó teremtmény szívéig elér és átjárja természetüket. Így, valamint az isteni jelenléttel járó kapcsolatokon keresztül, az Egyetemes Atya ténylegesen is részesül az éretlenség és tökéletlenség megtapasztalásából az egész világegyetem minden erkölcsi lényének fejlődési létpályája során.
Az emberi korlátok, a lappangó rossz, nem képezik részét az isteni természetnek, azonban magában a rosszban szerzett halandói tapasztalások és az ember minden ehhez fűződő viszonya okvetlenül részét képezik Isten örökmód bővülő önmegvalósításának az idő gyermekeiben—olyan erkölcsi felelősséggel rendelkező teremtményekről van szó, akik a Paradicsomból eljött összes Teremtő Fiú által teremtettek vagy fejlődtek ki.