A zsidó törvény előírta, hogy halálos ítélet kiszabása esetén két bírósági ülést kell tartani. E második ülést az elsőt követő napon kellett megtartani, és a bíróság tagjainak a köztes időt böjtöléssel és gyászban kellett eltölteniük. Ám ezek az emberek nem várhatták meg a következő napot, hogy megerősítést nyerjen az a döntésük, hogy Jézusnak meg kell halnia. Mindössze egyetlen órát vártak. Időközben Jézust a fogadóteremben tartották a templomőrség őrizetében, akik a főpap szolgáival együtt azzal szórakoztak, hogy mindenféle megaláztatásban részesítették az Ember Fiát. Gúnyolták, leköpték és kegyetlenül megpofozták. Vesszővel csaptak az arcába és azt mondták, „Na most mondd meg, te Megszabadító, hogy ki ütött meg téged.” Így tettek egy teljes órán át, gyalázva és gonoszul bánva ezzel a nem védekező galileaival.
A szenvedés és a gúnyolódásból fakadó megpróbáltatások megrázóan szomorú órája alatt, mely események a tudatlan, érzéketlen őrök és szolgák jelenlétében zajlottak, Zebedeus János egymagában és rettegve várakozott a szomszédos teremben. Amikor e durva cselekedetek elkezdődtek, Jézus egy fejmozdulattal jelezte Jánosnak, hogy távozzon. A Mester jól tudta, hogy ha megengedné az apostolának, hogy a szobában maradva tanúja legyen ezeknek az aljasságoknak, János felháborodása oly mértékig fokozódna, hogy a kitörő tiltakozása valószínűleg a halálát okozná.
E szörnyű óra alatt Jézus egyetlen szót sem szólt. Az emberiség e kedves és érzékeny lelke számára, mely lélek személyiségi viszonyban társult ezen egész világegyetem Istenével, ezen a szörnyű órán nem kevesebb keserűség jutott a megaláztatás poharából, mint a tudatlan és kegyetlen őrök és szolgák kénye-kedvére kiszolgáltatva lenni, akikre az úgynevezett Szanhedrin bíróság tagjai által mutatott példa hatott ösztönzőleg.
Az emberi szív valószínűleg nem képes felfogni azt a felháborodással vegyes elborzadást, mely egy hatalmas világegyetemen söpört végig, amint a mennyei értelmek tanúi voltak annak a látványnak, hogy szeretett Uruk aláveti magát az ő tudatlan és félrevezetett teremtményei akaratának a szerencsétlen Urantia bűntől elhomályosult szféráján.
Mely állati vonás készteti az embert arra, hogy megtámadja és testileg is bántalmazza azt, amit szellemileg vagy értelmileg nem képes elérni? A félig polgárosodott emberben még mindig ott lappang az a fajta kíméletlen erőszakosság, mely igyekszik rávetni magát azokra, akik bölcsességben és szellemi teljesítményben kiválóbbak. Nézzétek e polgárosodottnak mondott emberek gyöngédséget nélkülöző, állatias vadságát, amint az állati öröm egy bizonyos formáját nyerik abból, hogy fizikai támadást intéznek az ellen nem álló Ember Fia ellen. Ahogy ezek a támadások, gúnyolódások és ütések Jézust érték, ő nem védekezett, de nem volt védtelen. Jézust nem győzték le, ő pusztán nem küzdött anyagi értelemben.
A Mesternek, mint egy hatalmas és kiterjedt világegyetem teremtőjének, megtartójának és megmentőjének a hosszú és eseménydús létpályáján kivívott legnagyobb győzelmeinek pillanatai ezek. Miután teljes életet élt az Istent az embernek kinyilatkoztatva, Jézus most arra vállalkozik, hogy újonnan és páratlanul nyilatkoztassa ki az embert az Istennek. Jézus most a világoknak nyilatkoztatja ki a teremtményi személyiség elszigetelődéséből eredő félelmek feletti végső győzelmet. Az Ember Fia végre teljesen felismerte az Isten Fiaként való azonosságát. Jézus nem habozik kijelenteni, hogy ő és az Atya egy; és eme legfelsőbb és fenséges tapasztalás ténye és igazsága alapján int arra minden ország-hívőt, hogy úgy legyen vele egy, mint ahogy ő és az Atyja egy. Jézus vallásában az ilyen élő tapasztalás lesz az a bizonyos és hiteles eljárás, ami által a szellemileg elszigetelődött és mindenségrendileg elmagányosodott földi halandók képesek kitörni a személyiség elszigeteltségéből, annak minden félelem-következményéből és a vele járó tehetetlenség érzésből. A mennyország testvéri valóságaiban az Isten hű fiai végleg megszabadulnak a sajátlényegük elszigeteltségéből, mind személyes, mind bolygói viszonylatban. Az Istent ismerő hívő egyre jobban megtapasztalja a világegyetemi léptékű szellemi közösség-építés elragadtatását és nagyszerűségét—a fenti létpolgárságot és azzal együtt a tökéletesség elérésében rejlő isteni sors örök beteljesítését.