Miután Jézus némi időt eltöltött Márta és Mária vigasztalásával, még a gyászolóktól elkülönülten megkérdezte tőlük, „Hol temettétek el?” Erre Márta azt mondta, „Gyere és nézd meg.” Amint a Mester csendben követte a két búsuló testvért, könnyezni kezdett. Meglátván a könnyeit, az őket követő barátságos zsidók egyike azt mondta: „Nézzétek, mennyire szerette. Ő, aki felnyitotta a vak ember szemét, nem tudta volna megmenteni ezt az embert a haláltól?” Ekkorra már a családi sírbolt előtt álltak, mely egy kisebb természetes barlang vagy lejtős üreg volt abban a sziklagerincben, mely a telken belül, annak távolabbi végében, mintegy tíz méternyire magasodott.
Az emberi elméknek nehéz elmagyarázni, hogy miért is sírt Jézus. Mi ugyan hozzáférünk az egyesített emberi érzelmekről és isteni gondolatokról a Megszemélyesült Igazító elméjében bejegyzett információkhoz, azonban nem vagyunk teljesen bizonyosak ezen érzelmi megnyilvánulások valódi okában. Hajlunk arra a feltételezésre, hogy Jézus az elméjén ekkor átfutott sokféle gondolat és érzés miatt könnyezett, úgy mint:
1. Valódi szomorúsággal érzett együtt Mártával és Máriával; valós és mély emberi ragaszkodással viseltetett e nővérek iránt, akik elveszítették a fivérüket.
2. Az elméjét nyugtalanította a gyászolók tömege, melyben némelyek őszinték voltak, mások meg csak tettették magukat. Jézus mindig is rossz néven vette a gyászolás ilyen külsőséges megnyilvánulásait. Tudta, hogy a nővérek szerették a fivérüket és hittek a hívek továbbélésében. Ezek az egymással összeütköző érzelmek talán megmagyarázzák, hogy miért búsult, ahogy a sírhoz közeledtek.
3. Valóban habozott, hogy visszahozza-e Lázárt a halandói életre. A testvéreinek tényleg szükségük volt rá, Jézus azonban sajnálta visszahozni a barátját azon elkeseredett üldöztetés tapasztalására, melyről jól tudta, hogy Lázárnak el kell majd szenvednie annak eredményeként, hogy az Ember Fia isteni hatalma mind közül legnagyobb megmutatkozásának alanyává lesz.
Most egy érdekes és tanulságos tényt közlünk: Bár e beszámolót az emberi ügyek nyilvánvalóan természetes és szokványos eseményeként tárjuk fel, azért van ennek néhány igen érdekes vetülete is. Amikor a hírvivő vasárnap odaért Jézushoz és beszámolt neki Lázár betegségéről, bár Jézus azt üzente, hogy az „nem halálos”, ugyanakkor személyesen elment Betániába, sőt még azt is megkérdezte a nővérektől, hogy „Hová temettétek?” Noha mindez arra utal, hogy a Mester természetes módon és az emberi elméje korlátozott ismereteinek megfelelően járt el, mindazonáltal a világegyetemi feljegyzésekből kitűnik, hogy Jézus Megszemélyesült Igazítója rendelkezéseket adott ki Lázár Gondolatigazítójának a Lázár halála utáni időszakra vonatkozóan, a bolygón meghatározatlan ideig való itt tartás érdekében, és e rendelkezés bejegyzésére csak tizenöt perccel azt megelőzően került sor, hogy Lázár az utolsót lélegezte.
Hogy Jézus isteni elméje tudta-e már Lázár halála előtt, hogy fel fogja őt támasztani a holtából? Nem tudjuk. Mi csak annyit tudunk, amennyit e feljegyzésben közreadunk.
Jézus ellenségei közül sokan hajlamosak voltak megvetően figyelni a gyöngédsége megnyilvánulásait, és azt mondták egymás között: „Ha olyan nagyra tartja ezt az embert, akkor miért várt olyan sokat, hogy eljöjjön Betániába? Ha ő az, aminek mondja magát, akkor miért nem mentette meg a kedves barátját? Mi haszna az idegenek gyógyításának Galileában, ha nem tudja megmenteni azokat, akiket szeret?” Sok más módon is gúnyolódtak Jézus tanításain és tettein, és igyekeztek jelentéktelennek feltüntetni azokat.
Így aztán ezen a csütörtök délutánon, nagyjából fél háromkor, a terep teljesen elő volt készítve Betániában, e kis faluban a nebadoni Mihály földi segédkezése során véghez vitt minden tette közül a legnagyobbiknak a kivitelezésére, az isteni hatalomnak az ő húsvér testben való megtestesülése alatti legnagyszerűbb megmutatkozására, ugyanis az ő saját feltámadására majd csak azt követően került sor, hogy megszabadult a halandói porhüvely jelentette kötelékektől.
A Lázár sírboltjánál összegyűlt kis csoportnak sejtelme sem volt a mindenféle rendű mennyei lények hatalmas sokadalmának közvetlen közelségéről, mely csoport Gábriel vezetése alatt gyülekezett és várakozott Jézus Megszemélyesült Igazítójának irányítása mellett, tettvágytól égve arra készen, hogy végrehajtsák a szeretett Uruk parancsát.
Amikor Jézus kiadta azt az utasítást, hogy „Vegyétek el a követ”, az összegyűlt mennyei seregek felkészültek arra, hogy eljátsszák a Lázár húsvér testi alakjához való hasonlatosságban történő feltámasztás színművét. Az effajta feltámasztás kivitelezésével járó nehézségek jóval nagyobbak a halandó teremtmények morontia alakban való feltámasztásának bevett eljárásához képest, és sokkal több mennyei személyiséget és a világegyetemi eszközök sokkal nagyobb fokú szervezettségét igénylik.
Amikor Márta és Mária meghallotta Jézus azon utasítását, hogy a sír bejárata elől távolítsák el a követ, vegyes érzelmek lettek úrrá rajtuk. Mária abban reménykedett, hogy Lázárt feltámasztják holtából, de Mártát, aki bizonyos mértékig osztozott ugyan a testvére hitében, jobban eltöltötte az abbéli félelem, hogy Lázár nincs olyan állapotban, hogy Jézus, az apostolok és a barátaik szeme elé kerüljön. Márta azt mondta: „Valóban szükséges elgördítenünk a követ? A fivérem már négy napja halott, s így a test bomlása már megkezdődött.” Márta azért is mondta ezt, mert nem tudta, hogy a Mester miért kérte a kő elmozdítását; úgy gondolta, hogy Jézus talán csak egy utolsó pillantást akar vetni Lázárra. Márta viselkedését határozatlanság és habozás jellemezte. Ahogy az emberek bizonytalanul ott álltak a kőnél, Jézus így szólt: „Nem megmondtam először, hogy e betegség nem halálos? Nem azért jöttem-e, hogy teljesítsem az ígéretemet? Amikor eljöttem hozzátok, nem azt mondtam-e, hogy ha tudnátok hinni, akkor meglátnátok az Isten dicsőségét? Miért kételkedtek hát? Mikor fogtok végre hinni és hallgatni rám?”
Amikor Jézus elhallgatott, az apostolai a segítőkész szomszédokkal együtt megragadták a követ és elgördítették a sír bejáratából.
A zsidóknál általános volt az a felfogás, hogy a halál angyalának kardja hegyén a méreg a harmadik nap végén kezd el hatni, s így a negyedik napon fejti ki a teljes hatását. Úgy vélték, hogy az ember lelke a harmadik nap végéig a sír környékén maradhat, s a holttest életre keltésével próbálkozhat; de erősen hittek abban, hogy az ilyen lélek még a negyedik nap hajnala előtt átmegy az eltávozott szellemek lakhelyére.
A halottakkal és a halottak szellemének eltávozásával kapcsolatos hiedelmek és vélekedések azt erősítették mindazok elméjében, akik most jelen voltak Lázár sírjánál és később azok esetében, akikhez eljutott a most még csak készülőben lévő esemény híre, hogy ez valójában és igazán, személyesen véghez vitt halott-feltámasztási cselekedete volt annak, aki azt mondta magáról, hogy ő „a feltámadás és az élet”.