Hétfőn kora reggel Rodan hozzáfogott a tíz részből álló előadásához, melyet Nátánielnek, Tamásnak és annak a mintegy huszonnégy hívőből álló csoportnak mondott el, akik éppen Magadánban tartózkodtak. E beszédek tömörített, összefoglalt formában és mai kifejezésmódban újrafogalmazva, az alábbi elgondolkodtató meglátásokat képviselik:
Az emberi életben három nagy hajtóerő nyilvánul meg—késztetések, vágyak és csábítások. Erős jellemre, figyelmet követelő személyiségre az ember csak annak révén tehet szert, hogy az élet természetes késztetéseit átalakítja a társas életvezetés művészetévé, hogy a jelenlegi vágyait átformálja azokká a nemesebb vágyódásokká, melyek tartós előrelépést tudnak biztosítani, míg a létezés hétköznapi csábítását át kell terelnie a szokványos és bevett eszméktől a felfedezetlen és feltáratlan eszményképek felsőbb területeire.
Minél összetettebbé válik a polgárosodott társadalom, annál bonyolultabbá válik az életvezetés művészete. Minél gyorsabban zajlanak a társadalmi megszokás változásai, annál bonyolultabbá válik a jellemfejlődés feladata. A haladás folytatódásának biztosításához az emberiségnek tíz nemzedékenként új életművészetet kell megtanulnia. Ha az ember olyan leleményessé válik, hogy gyorsabban növeli a társadalom összetett sajátosságait, akkor az életművészet elsajátításához rövidebb idő áll a rendelkezésére, talán csak egyetlen nemzedéknyi idő. Ha az életművészet fejlődése nem tud lépést tartani a társadalmi létezés módjával, akkor az emberiség gyorsan visszatér az egyszerű életkésztetéshez—a jelenlegi vágyak kielégítésére való törekvéshez. Így az emberiség éretlen marad; a társadalom nem tud eljutni a teljes érettségig.
A társadalmi érettség egyenértékű annak mértékével, hogy az ember mennyire hajlandó feladni a pusztán ideigvaló és pillanatnyi vágyak kielégítését ama nemesebb vágyódások elfogadása érdekében, mely vágyódások elérésére való törekvés az állandó célok felé való fokozatos haladás jóval nagyobb megelégedettségét nyújtja. Ám a társadalmi érettség igazi jelvénye valamely nép azon hajlandósága, hogy lemondjon a bevett hiedelmek és hagyományos eszmék csábításának kényelem-segítő alapelvei szerinti békében és megelégedettségben élés jogáról ama nyugtalanító és erélyt igénylő csábítás érdekében, mely az eszményalapú szellemi valóságok feltáratlan céljainak elérésére megnyílt, de még felfedezetlen lehetőségek felkutatására irányul.
Az állatok nagyszerűen válaszolnak az életkésztetésre, de csak az ember képes az életvezetés művészetét kialakítani, jóllehet az emberiség többsége csak az állati életkésztetést tapasztalja meg. Az állatok csak ezt a vak és ösztönös késztetést ismerik; az ember képes a természetes működés ilyetén késztetését meghaladni. Az ember dönthet úgy, hogy az értelmes készség felsőbb síkján él, akár még a mennyei öröm és szellemi elragadtatás szintjén is. Az állatok nem keresik az élet céljaira a választ; ezért sohasem aggódnak, és nem is követnek el öngyilkosságot. Az emberek öngyilkossága azt mutatja, hogy az ilyen emberi lények kiemelkedtek a tisztán állati létezés szakaszából, és rámutat arra a további tényre, hogy az ilyen emberi lények kutató erőfeszítései nem voltak képesek elérni a halandói létezés művészi szintjeit. Az állatok nem ismerik az élet értelmét; az embernek nemcsak, hogy megvan a képessége az értékek felismerésére és a jelentéstartalmak megértésére, hanem tudatában van a jelentéstartalmak jelentésének is—az ember tudatában van a saját látásmódjának.
Amikor az emberek el merik hagyni a természetes vágy jellemezte életet a művészi bátorság és a bizonytalan oktan jellemezte életért, akkor fel kell készülniük a növekvő érzelmi nehézségek—összeütközések, boldogtalanságok és bizonytalanságok—veszélyeire, legalábbis addig, amíg el nem érik az értelmi és érzelmi érettség valamely fokát. Az elbátortalanodás, az aggódás és a tunyaság egyértelmű bizonyítéka az erkölcsi éretlenségnek. Az emberi társadalom két kihívással szembesül: az egyén érettségének elérésével és a faj érettségének elérésével. Az érett emberi lény rövidesen elkezd gyöngéd érzelmekkel és türelmes érzésekkel tekinteni minden más halandóra. Az érett emberek olyan szeretettel és figyelmességgel tekintenek az éretlen emberekre, amilyennel a szülők viseltetnek a gyermekeik iránt.
A sikeres élet nem több és nem kevesebb, mint annak művészete, hogy az ember elsajátítja a megoldandó hétköznapi feladatokhoz alkalmazható megbízható módszereket. Bármely feladat megoldásának első lépése a nehézség meghatározása, a kérdéskör lehatárolása és a nehézség jellegének és súlyának őszinte felmérése. A nagy hiba az, hogy amikor a lét kihívásai felkorbácsolják a legmélyebb félelmeinket, nem vagyunk hajlandók felismerni azokat. És hasonlóképpen, amikor a nehézségeink felismerése megkívánja a régi önhittségünk visszafogását, az irigység beismerését vagy a mélyen gyökerező előítéletektől való megszabadulást, akkor az átlagember szívesebben ragaszkodik a biztonságról alkotott régi ábrándjaihoz és a biztonsággal kapcsolatosan régóta meglévő hamis érzéseihez. Az őszinte és józan elme feltárta dolgokat nyíltan beismerni és azzal félelmet nem ismerőn szembenézni csak bátor ember hajlandó.
Bármely nehézség bölcs és eredményes leküzdése megköveteli, hogy az elme elfogultságtól, szenvedélytől és minden más olyan, tisztán személyes előítélettől mentes legyen, mely megzavarhatja a megoldásra váró feladat tényleges alkotótényezőinek elfogulatlan felmérését. A lét kihívásaival való szembenézés bátorságot és őszinteséget igényel. Csakis az őszinte és bátor egyének képesek hősiesen elmenni az élet nyugtalanító és zavarba ejtő útvesztőjében odáig, ahová a félelmet nem ismerő elme az egyént vezeti. Az elme és a lélek ilyetén felszabadulása soha nem vívható ki a vallási hitbuzgósággal határos értelmi indíttatású lelkesültség jelentette hajtóerő nélkül. Egy nagy eszménykép csábítása az, mely az embert a komoly anyagi nehézségek és a sokféle értelmezési kihívás közepette is a cél elérésére készteti.
Még ha hatékonyan fel is vagytok szerelkezve az élet bonyolult helyzeteivel való szembenézésre, aligha reménykedhettek a sikerben, hacsak nem vagytok ellátva azzal az elme-bölcsességgel és személyiségi vonzerővel, mely képessé tesz benneteket a társaitok őszinte támogatásának és együttműködésének elnyerésére. Nem remélhettek nagyobb sikert sem a világi, sem a vallási munkában, hacsak nem vagytok képesek megtanulni, hogy miként győzzétek meg a társaitokat, hogy miként érvényesüljetek az emberek között. Egyszerűen szükségetek van tapintatra és türelemre.
A nehézségekkel való szembenézés minden módszere közül a legnagyszerűbbet azonban Jézustól, a Mesteretektől tanultam. Arra utalok, amit ő állandóan gyakorol és amit oly hitelesen tanított nektek, az elvonulást az istenimádatban való elmélyülésre. Jézus ama szokásában, hogy gyakran elvonul egymagában a mennyei Atyával való bensőséges közösségre, abban lelhető fel az a módszer, mely nem csak erő- és bölcsességgyűjtés a szokványos életküzdelmekhez, hanem a magasabb szintű, erkölcsi és szellemi természetű nehézségek legyőzéséhez szükséges energia felvételét is jelenti. De még a nehézségek leküzdésének helyes módszerei sem ellentételezik a személyiség eredendő fogyatékosságait és nem pótolják a valódi igazságosság iránti vágy és szomj hiányát.
Nagy hatással van rám Jézus azon szokása, hogy elvonul magában a létkérdések magányos felmérésének ezen időszakaira; a társadalmi szolgálat sokféle igénye kielégítéséhez új bölcsesség- és energiatárak felkutatására; a legfelsőbb életcél megelevenítésére és elmélyítésére azáltal, hogy a teljes személyiségét ténylegesen aláveti az isteniséggel való kapcsolatteremtés tudatának; új és jobb módszerek elsajátítására ahhoz, hogy igazodhasson az állandóan változó élethelyzetekhez; ama személyes hozzáállások alapvető fontosságú helyreállítására és újbóli beállítására, melyek létfontosságúak a minden érdemes és valós dologra való teljesebb rálátáshoz; és az, hogy mindezt úgy teszi, hogy fél szemmel mindig az Isten dicsőségét figyeli—őszintén suttogva a Mesteretek kedvenc imáját, „Ne az én akaratom, hanem a tiéd legyen meg!”
A Mesteretek ezen istenimádati szokása hozza magával az elmét felüdítő ellazulást; a lélekre ösztönzőleg ható megvilágosodást; az embert a nehézségeivel való szembenézésre képessé tevő bátorságot; a legyöngítő félelmet eltörlő önismeretet; és az isteniséggel való egyesülés tudatosságát, melynek bizonysága képessé teszi arra, hogy merjen olyan lenni, mint az Isten. A Mester által gyakorolt istenimádati ellazulás és bensőséges szellemi közösség oldja a feszültséget, elhárítja az összeütközéseket és hathatósan gyarapítja a teljes személyiség erőforrásait. Mindeme bölcselet az országról szóló evangéliummal együtt alkotja az új vallást, az én értelmezésem szerint.
Az előítélet vakká teszi a lelket az igazság felismerésére, és az előítélet csak azáltal küszöbölhető ki, ha a lélek őszinte odaadással viseltetik azon ügy imádata iránt, mely az egyén embertársait mindenre kiterjedően és teljesen magába foglalja. Az előítélet elválaszthatatlanul kötődik az önzőséghez. Az előítélet csakis azáltal számolható fel, hogy az egyén felhagy az önzéssel és annak helyébe azon ügy szolgálatából nyerhető megelégedettség-keresést állítja, mely ügy nemcsak az egyén sajátlényegénél nagyobb jelentőségű, hanem az emberiségnél is—ez az Isten keresése, az isteniség elérése. A személyiség érettségének bizonyítéka abban áll, hogy az emberi vágy úgy alakul át, hogy állandóan törekszik a legmagasabb rendű és a leginkább istenien valós értékek felismerésére.
Egy folyamatosan változó világban, egy fejlődő társadalmi rend mellett lehetetlen dolog sziklaszilárd, egyszer s mindenkorra rögzített célokat fenntartani. A személyiség kiegyensúlyozottságát csak olyanok tapasztalhatják meg, akik felfedezték és befogadták az élő Istent, mint a végtelen fejlődés örökkévaló célját. Ahhoz, hogy az ember a célját az időből az örökkévalóságba, a földről a Paradicsomra, az emberitől az istenire ily módon áttehesse, arra van szükség, hogy az ember megújhodjon, átváltozzon, újjászülessen; hogy az isteni szellem újjáteremtett gyermekévé legyen; hogy felvétessen a mennyország testvériségébe. Éretlen minden, ezen eszményképekkel nem rendelkező bölcselet és vallás. Az általam tanított bölcselet, összekapcsolva az általatok hirdetett evangéliummal, az érettség új vallását, minden jövőbeli nemzedék eszményképét képviseli. Ez pedig azért van így, mert a mi eszményképünk végleges, csalhatatlan, örökkévaló, egyetemes, abszolút és végtelen.
Az életfelfogásom ellátott engem azzal a késztetéssel, hogy kutassam az igaz fejlődés valóságait, az érettség célját. De az én késztetésem tehetetlen volt; a keresésemből hiányzott a hajtóerő; a kutatásom az irányultság bizonyságának hiányától szenvedett. E hiányosságokat bőven pótolta Jézus új evangéliuma, a meglátások kiteljesítésével, az eszményképek magasabb szintre emelésével és a célok rögzítésével. Most már kétségek és nyugtalanság nélkül, őszinte buzgalommal tudok belevágni az örök vállalkozásba.