◄ 16:8
16. írás
17:0 ►

A Hét Tökéletes Szellem

9. Az emberi tudat valósága

16:9.1

A mindenségrendi elmével felruházott, Igazító-segítette személyes teremtmény veleszületett felismerő-megismerő képességet birtokol az energia-valóság, az elme-valóság és a szellem-valóság terén. A saját akarattal rendelkező teremtmény tehát képes érzékelni az Isten tényét, törvényét és szeretetét. Az emberi tudat e három elidegeníthetetlen dolgán kívül a teljes emberi tapasztalás eléggé egyéni, eltekintve attól, hogy az igazolás belső meglátás útján történő megértése hozzájárul a mindenségrendi felismerés e három világegyetemi valóság-válaszának egyesítéséhez.

16:9.2

Az Istent érzékelő halandó képes érezni e három mindenségrendi minőség egyesülési értékét a továbbélő lélek kifejlődésében, s ez a fejlődés az embernek a fizikai testbeli legmagasabb rendű vállalása, ahol is az erkölcsös elme együttműködik a bent lakozó isteni szellemmel a halhatatlan lélek kettőslényegűvé alakítása érdekében. A lélek már a kialakulásakor is valós; mindenségrendi túlélésképességgel rendelkezik.

16:9.3

Ha a halandó ember nem képes túlélni a természetes halált, akkor az emberi tapasztalásának valódi szellemi értékei a Gondolatigazító folytatódó tapasztalásának részeként élnek tovább. Az ilyen nem-túlélő személyiségértékei a ténylegessé váló Legfelsőbb Lény személyiségének egy tényezőjeként maradnak fenn. A személyiségnek e fennmaradó jegyei már mentesek a személyazonosságtól, azonban nem mentesek azoktól a tapasztalásban szerzett értékektől, melyek a húsvér testben eltöltött halandói élet során halmozódtak fel. A személyazonosság továbbélése a morontia besorolású halhatatlan lélek túlélésétől és az isteni értékekben való gyarapodástól függ. A személyazonosság a lélek továbbélésében és azáltal marad fenn.

16:9.4

Az emberi öntudat a tudatos sajátlényegtől különböző sajátlényegek valóságának felismerését jelenti, valamint azt is, hogy az ilyen tudatos felismerés kölcsönös; vagyis hogy a sajátlényeget megismerik, amint az megismer. Ez tisztán emberi módon az ember társadalmi életében látszik. De nem bizonyosodhattok meg oly abszolút mértékben valamely lénytársatok valóságáról, mint ahogy a bennetek élő Isten jelenlétének valóságáról megbizonyosodhattok. A társadalmi tudatosság nem olyan kisajátíthatatlan, mint az Isten-tudat; amaz egyfajta kulturális fejlődés és függ a tudástól, a jelképektől, valamint az embert alkotó képességek—a tudomány, az erkölcs és a vallás—hozzájárulásától. Ezek a mindenségrendi ajándékok közösségi rendben alkotják a polgárosodott társadalmat.

16:9.5

A polgárosodott társadalmak egyensúlya bizonytalan, mert nem mindenségrendiek; nem eredendőek a fajok egyedeiben. Az embert alkotó tényezők—a tudomány, az erkölcs és a vallás—együttes hozzájárulásának kell azt táplálnia. Polgárosodott társadalmak jönnek, mennek, de a tudomány, az erkölcs és a vallás túléli az összeomlást.

16:9.6

Jézus nemcsak Istent nyilvánította ki az embernek, hanem új kinyilatkoztatást is tett az emberről önmaga és a többi ember számára. Jézus életében a legjobban az ember tükröződik. Az ember azért válik oly csodálatosan valóssá, mert Jézus az életében oly sok mindenben volt Isten-szerű, és az Isten megértése (felismerése) elidegeníthetetlen minden embertől és minden embernek lényeges része.

16:9.7

Az önzetlenség, eltekintve a szülői ösztöntől, nem egészen természetes; az ember számára nem természetes, hogy a többi személyt szeresse és társadalmilag szolgálja. Az embernek értelemre, erkölcsiségre és vallási késztetésre, Isten-ismerésre van szüksége ahhoz, hogy önzetlen és emberbarát társadalmi rend alakuljon ki. Az ember saját személyiség-tudata, öntudata szintén közvetlenül függ a veleszületett másokra vonatkozó tudat tényétől, azon eredendő képességtől, hogy felismerje és megragadja a más személyiségek, az emberitől az isteniig terjedő változatosságú személyiségek valóságát.

16:9.8

Az önzetlen társadalmi tudatnak végeredményben vallásos tudatosságnak kell lennie; vagyis ha tárgyilagosan nézve is önzetlen; egyébként tisztán alanyi bölcseleti elvonatkoztatás és ezért mentes a szeretettől. Csakis egy Istent ismerő egyén képes szeretni egy másik személyt úgy, ahogy saját magát szereti.

16:9.9

Az öntudat lényegében közösségi tudat: Isten és ember, Atya és fiú, Teremtő és teremtmény. Az emberi öntudatban rejtetten és eredendően négy világegyetem-valósági eszmélés foglaltatik:

16:9.10

1. A tudásnak, a tudomány ok-okozati összefüggésének a keresése.

16:9.11

2. Az erkölcsi értékeknek, a kötelességérzésnek a keresése.

16:9.12

3. A szellemi értékeknek, a vallásos tapasztalásnak a keresése.

16:9.13

4. A személyiség-értékeknek, azon képességnek a keresése, hogy megismerjük az Isten valóságát mint személyiséget és hogy ezzel egyidejűleg kialakítsuk a személyiségtársainkkal való testvéri viszonyt.

16:9.14

Azért tudatosul bennetek az ember úgy, mint teremtményi testvéretek, mert Isten már úgy tudatosul bennetek, mint a Teremtő Atyátok. Az Atyaságból, mint kapcsolatból vezethetjük le magunknak a testvériség elismerését. Az Atyaság azért válik vagy válhat minden erkölcsi teremtmény számára világegyetemi valósággá, mert maga az Atya adományozott személyiséget minden ilyen lénynek és kapcsolta be őket az egyetemes személyiségkörbe. Először azért imádjuk Istent, mert van, azután azért, mert bennünk van, végül pedig azért, mert őbenne vagyunk.

16:9.15

Különös-e tehát, hogy a mindenségrendi elmének tudatosan kell ismernie a saját forrását, a Végtelen Szellem végtelen elméjét, és ugyanakkor tudatában kell lennie a kiterjedt világegyetemek fizikai valóságának, az Örökkévaló Fiú szellemi valóságának és az Egyetemes Atya személyiség-valóságának?

16:9.16

[Ennek az írásnak az összeállítását egy uverszai Világegyetemi Ítélő hitelesítette.]


◄ 16:8
 
17. írás ►
 

Magyar fordítás © Urantia Alapítvány. A kiadó engedélyével.