Jézus továbbra is tanította az embereket nappal, míg éjjel az apostolokat és a vándor hitszónokokat oktatta. Pénteken egy hét szabadságot engedélyezett, hogy minden követője hazamehessen vagy meglátogathassa a barátait néhány napra, mielőtt felkészültek volna arra, hogy elinduljanak a páska-ünnepre Jeruzsálembe. Ám a tanítványainak több mint a fele nem volt hajlandó otthagyni őt, és a sokaság naponta csak nőtt, olyannyira, hogy Zebedeus Dávid már egy új tábort akart felállítani, Jézus azonban nem egyezett bele. A Mesternek olyan kevés ideje maradt a pihenésre a szombati napon, hogy március 27-én vasárnap reggel el akart vonulni az emberek elől. A vándor hitszónokok némelyikét hátrahagyták, hogy szóljanak a tömeghez, mialatt Jézus és a tizenkettek azt tervezték, hogy titokban átmennek a tó túloldalára, ahol arra számítottak, hogy meglelik az erősen vágyott pihenést a Betszaida-Juliásztól délre található egyik ligetben. E vidék a kapernaumi népek kedvelt pihenőhelye volt; mindannyian ismerték ezeket a keleti partokon elhelyezkedő ligeteket.
De az emberek nem így akarták. Látva, hogy milyen irányt vesz Jézus hajója, minden rendelkezésre álló bárkát kibéreltek és utánuk eredtek. Akik nem tudtak hajót szerezni, azok gyalogszerrel indultak útnak, s a tó felső vége felé tettek kerülőutat.
Késő délután csaknem ezer ember találta meg a Mestert a ligetek egyikében, és ő röviden szólt is hozzájuk, melyet Péter beszéde követett. Az emberek közül sokan hoztak magukkal ennivalót, és az estétek elfogyasztása után kis csoportokba gyűltek, így tanította őket Jézus a tanítványaival.
Hétfő délután a sokaság létszáma háromezer fölé emelkedett. És—az est folyamán—az emberek tovább özönlöttek, s magukkal hoztak mindenféle beteget is. Érdeklődők százai tervezték úgy a páska-ünnepre tartó útjukat, hogy megállnak Kapernaumban, hogy megnézzék és meghallgassák Jézust, és egyszerűen nem voltak hajlandók beletörődni a csalódásba. Szerda délre mintegy ötezer férfi, nő és gyermek gyűlt össze ebben a Betszaida-Juliásztól délre eső ligetben. Az idő kellemes volt, hiszen e vidéken az esős évszak éppen a végéhez közeledett.
Fülöp három napra elegendő élelmet hozott Jézus és a tizenkettek számára, melyet a Márk fiúra bíztak, aki a mindennapos ügyeikben segédkezett. Ennek a napnak a délutánjára, mely nap e sokaság felének a harmadik volt, az emberek által magukkal hozott élelem már csaknem teljesen elfogyott. Zebedeus Dávid számára itt nem állt rendelkezésre sátorváros, hogy élelemmel lássa el és elszállásolja a tömegeket. Fülöp sem gondoskodott ételről a sokaság számára. Az emberek azonban, bár éhesek voltak, nem akartak távozni. Sőt maguk között arról kezdtek suttogni, hogy Jézus el akarja kerülni az összeütközést mind Heródessel, mind pedig a jeruzsálemi vezetőkkel, s ezért választotta ezt a minden ellensége fennhatóságán kívül eső nyugalmas helyet, mint amely alkalmas arra, hogy királlyá koronázzák. Az emberek lelkesedése óráról órára nőtt. Bár Jézusnak egy szót sem szóltak, ő természetesen mindent tudott arról, hogy mi zajlik. Még a tizenkét apostolt is megfertőzték e nézetek, különösen pedig a vándor hitszónokok fiatalabbjait. A Jézus királlyá nyilvánításának kísérletével rokonszenvező apostolok közé tartozott Péter, János, Zélóta Simon és Karióti Júdás. A terv ellenzői voltak András, Jakab, Nátániel és Tamás. Máté, Fülöp és az Alfeus ikrek rugalmas álláspontot alakítottak ki. A királycsináló összeesküvés főkolomposa Joáb, az ifjú vándor hitszónokok egyike volt.
Így álltak az előkészületek szerda délután körülbelül öt órakor, amikor Jézus arra kérte Alfeus Jakabot, hogy hívja Andrást és Fülöpöt. Jézus azt mondta: „Mihez kezdjünk e sokasággal? Már három napja itt vannak velünk, és sokan éhesek. Élelmük nincsen.” Fülöp és András egymásra nézett, és azután Fülöp így válaszolt: „Mester, el kellene küldened ezeket az embereket, hogy elmehessenek a környező falvakba élelmet venni maguknak.” András attól tartva, hogy a királycsináló összeesküvésre sor kerül, rögtön csatlakozott Fülöphöz, azt mondta: „Igen, Mester, úgy gondolom az a legjobb, ha feloszlatod a sokaságot, hogy menjenek és vásároljanak élelmet, mialatt neked egy időre nyugtod lesz.” Mostanra a tizenkettek maradéka is csatlakozott a tanácskozáshoz. Ekkor Jézus így szólt: „De nem akarom elküldeni őket éhesen; nem tudjátok ellátni őket élelemmel?” Ez már túl sok volt Fülöpnek, aki nyomban felszólalt: „Mester, e vidéken ugyan hol vehetnénk kenyeret ennek a tömegnek? Kétszáz dénár még az ebédhez sem lenne elég.”
Mielőtt még az apostolok elmondhatták volna a véleményüket, Jézus Andráshoz és Fülöphöz fordult, s azt mondta: „Nem akarom elküldeni ezeket az embereket. Úgy vannak ők itt, mint pásztor nélküli bárányok. Szeretném jóllakatni őket. Milyen élelmünk van?” Mialatt Fülöp Mátéval és Júdással beszélt, András megkereste a Márk fiút, hogy megtudja, mennyi maradt még a tartalékaikból. Jézushoz visszatérve azt mondta: „A fiúnál már csak öt árpakenyér és két szárított hal van”—és Péter rögtön hozzátette, „És még ma este is ennünk kell.”
Jézus egy pillanatra elcsendesedve megállt. Tekintete a távolba révedt. Az apostolok nem szóltak semmit. Jézus hirtelenül odafordult Andráshoz és azt mondta, „Hozd ide nekem a kenyeret és a halat.” Amint András odavitte a kosarat Jézusnak, a Mester így szólt: „Mondjátok meg az embereknek, hogy üljenek le a fűbe százas csoportokban és minden egyes csoporthoz rendeljetek egy-egy vezetőt, az összes vándor hitszónokot meg hozzátok ide.”
Jézus a kezébe vette a kenyereket, és miután köszönetet mondott, megtörte a kenyeret és az apostolainak adta, akik továbbadták a társaiknak, akik viszont elvitték a sokaságnak. Jézus ugyanígy törte el és osztotta szét a halakat is. És a sokaság evett és jóllakott. Miután az evéssel végeztek, Jézus azt mondta a tanítványoknak: „Gyűjtsétek össze a megmaradt eltört darabokat, hogy semmi se vesszen kárba.” Amikor végeztek a darabok összegyűjtésével, tizenkét kosárnyi lett. A rendkívüli lakomából részesült férfiak, nők és gyerekek száma nagyjából ötezret tett ki.
Ez volt az első és egyetlen természeti csoda, melyet Jézus tudatos előtervezés eredményeként hajtott végre. Igaz, hogy a tanítványai hajlamosak voltak sok olyan dolgot is csodának tartani, melyek nem voltak azok, ám ez igazi természetfeletti segédkezés volt. Nekünk azt tanították, hogy ebben az esetben Mihály úgy sokasította meg az élelmi elemeket, ahogy mindig is teszi, kivéve azt, hogy kiküszöbölte az időtényezőt és a látható életcsatornát.