Ama vallási hívők harmadik csoportját, akik Indiában megőrizték az egy Isten tantételét—ami a Melkizedek-féle tanítás túlélést jelentette—azokban az időkben úgy ismerték, mint szuduanistákat. Később e híveket úgy ismerték meg, mint a dzsainizmus követőit. Ezt tanították:
„A Menny Ura a legfelsőbb. Akik bűnt követnek el, azok nem jutnak a magasba, de akik az igazságosság útját járják, azok helyet találnak maguknak a mennyben. Akkor biztosított a túlvilági életünk, ha ismerjük az igazságot. Az emberi lélek felemelkedhet a legfelsőbb mennyig, hogy ott kialakítsa a maga igaz szellemi természetét, hogy elérje a tökéletességet. A mennyei állapot megszabadítja az embert a bűn igájától és bevezeti őt a végső üdvösségekbe; az igaz ember már megtapasztalta a bűn és az azzal járó minden nyomorúság végét. Az ember énje az ember legyőzhetetlen ellenfele, és az emberi sajátlényeg úgy nyilvánul meg, mint az ember négy nagy szenvedélye: harag, gőg, ámítás és mohóság. Az ember legnagyobb győzelme saját maga meghódítása. Amikor az ember megbocsátást vár az Istentől, és amikor e szabadságot élvezni is meri, akkor ezáltal megszabadul a félelemtől. Az embernek úgy kell átutaznia az életen, hogy közben úgy bánik a teremtménytársaival, amilyen bánásmódot magának is szeretne.”