Az egyistenhit a többistenhit belső ellentmondásaival szembeni bölcseleti tiltakozásként jelent meg. Fejlődése a panteon szervezeteken keresztül a természetfeletti tevékenységek felosztásával indult meg, majd tovább csiszolódott az egy istennek a többivel szembeni többől-egyet mintájú felmagasztalása révén, és végső formáját a végleges értékű Egyisten megtartásával és az összes többi kizárásával nyerte el.
A háromságeszme abból a tapasztalati alapra épülő tiltakozásból ered, hogy lehetetlen felfogni egy jelentős világegyetemi kapcsolódások nélküli, emberszerűségétől megfosztott, egyedülálló Istenség egyedülvalóságát. A bölcselet idővel hajlik arra, hogy a tiszta egyistenhit istenségképének személyes sajátosságait elvonttá alakítsa, és ezzel a kapcsolatok nélküli Isten felfogását egy minden-isten tani Abszolút rendjévé fokozza le. Mindig is nehéznek bizonyult az olyan Isten személyes természetének megértése, aki nem rendelkezik azonos fokú személyes kapcsolatokkal más, egymással kapcsolatban álló, személyes lényekkel. Az Istenségben a személyiség megköveteli, hogy az ilyen Istenség a többi és vele egyenlő személyes Istenséggel kapcsolatban létezzen.
Az emberi elme a Háromság fogalmának felismerése révén reménykedhet abban, hogy megért valamennyit a tér-idő teremtésrészekben meglévő szeretet és törvény összefüggéséről. Szellemi hiten keresztül az ember megláthat valamennyit az Isten szeretetéből, de korán ráébred, hogy e szellemi hitnek semmilyen hatása sincs az anyagi világegyetem elrendelt törvényeire. Függetlenül az embernek az Istenben, mint a paradicsomi Atyjában való hite erősségétől, a szélesedő mindenségrendi látóhatárok megkövetelik, hogy felismerje a paradicsomi Istenség mint az egyetemes törvény valóságát, hogy elfogadja a Háromság fennhatóságát, mely a Paradicsomból kifelé irányul és kiterjed még a három örökkévaló személyiség Teremtő Fiainak és Alkotó Leányainak fejlődő helyi világegyetemeire is, mely három örökkévaló személyiség istenségi egysége magának a paradicsomi Háromságnak a ténye, a valósága és az örök oszthatatlansága.
Ugyanez a paradicsomi Háromság valódi entitás—nem személyiség, viszont igaz és abszolút valóság; nem személyiség, mindazonáltal a vele együtt létező személyiségekkel—az Atya, a Fiú és a Szellem személyiségével—összeillő. A Háromság a három paradicsomi Istenség összekapcsolódásából létrejövő, magas fokon rendeződött Istenség-valóság. A Háromság képességei, sajátságai és szerepkörei nem a három paradicsomi Istenség sajátosságainak egyszerű összege; a Háromság szerepkörei valamiképpen egyediek, eredetiek és nem határozhatók meg egyértelműen az Atya, a Fiú és a Szellem sajátosságainak elemzése útján.
Például: A Mester a földi ittléte alatt emlékeztette a követőit arra, hogy az igazságtétel sohasem személyes cselekedet; ez mindig a csoport tevékenysége. Az Istenek sem személyként gyakorolják az igazságtételt. E működésüket azonban együttes egészként, mint a paradicsomi Háromság gyakorolják.
Az Atya, a Fiú és a Szellem Háromság-társulásának fogalmi megértése felkészíti az emberi elmét bizonyos egyéb háromszoros kapcsolódások további bemutatására. Az istentani vizsgálódásokhoz teljes mértékben elégséges a paradicsomi Háromság fogalma, de a bölcseleti és mindenségtani vizsgálatok megkövetelik az Első Forrás és Középpont egyéb hármas kapcsolódásainak elismerését, mégpedig azon hármasegységekét, melyekben a Végtelen különböző nem-Atya jellegű, világegyetemi megnyilvánulási cselekvésképességekben működik—itt az erő, az energia, az erőtér, az ok-keltés, a válaszadás, a lehetségesség, a ténylegesség, a gravitáció, a feszültség, a minta, az elv és az egység Istenének viszonyairól van szó.