A pünkösd napjáról szóló első beszámolókhoz számos meghökkentő és különös tanítás társult. Az e napon végment eseményekhez, amikor is az Igazság Szelleme, az új tanító eljött, hogy az emberiséggel legyen, a későbbi időkben hozzákeveredtek a túláradó érzelgősség buta megnyilvánulásai. Az Atya és a Fiú kiáradt szellemének legfontosabb küldetése az, hogy megtanítsa az embereket az Atya szeretetének és a Fiú könyörületességének igazságaira. Ezek az isteniség azon igazságai, melyeket az ember sokkal jobban megérthet, mint a többi isteni jellemvonást. Az Igazság Szelleme elsősorban az Atya szellemtermészetének és a Fiú erkölcsi jellemének kinyilatkoztatásában érintett. A Teremtő Fiú a húsvér testben kinyilatkoztatta Istent az embereknek; az Igazság Szelleme a szívekben kinyilatkoztatja a Teremtő Fiút az embereknek. Amikor az ember megtermi „a szellem gyümölcseit” az életében, akkor egyszerűen csak feltárja ama vonásokat, melyeket a Mester a maga földi életében megmutatott. Amikor Jézus a földön volt, életét egy személyiségként élte—a názáreti Jézusként. Az „új tanító” emberben lakozó szellemeként a Mester pünkösd óta képes az életét újra megélni minden, az igazságra megtanított hívő tapasztalásában.
Sok olyan dolog történik az emberi élet során, melyeket nehéz megérteni, nehéz békében elfogadni azt a gondolatot, hogy ez egy olyan világegyetem, amelyben az igazság érvényesül és amelyben az igazságosság diadalmaskodik. Gyakran tűnik úgy, hogy a rágalom, a hazugságok, az őszintétlenség és az igazságtalanság—a bűn—van uralmon. Hogy győz-e végül a hit a rossz, a bűn és a gonoszság felett? Győz. Jézus élete és halála az örökkévaló bizonyíték arra, hogy a jóság igazsága és a szellem vezette teremtmény hite mindig érvényre jut. A kereszten lévő Jézust azzal gúnyolták, hogy „Hát lássuk, eljön-e az Isten, hogy megszabadítsa.” A keresztre feszítés ama napja sötétnek tűnt, de a nap dicsőségesen ragyogott a feltámadás reggelén; a pünkösd napján pedig még ragyogóbb és örömtelibb volt. A reménytelen kétségbeesés vallásai arra törekednek, hogy megszabaduljanak az élet terheitől; a végtelen alvásban és nyugalomban való kihunyást keresik. Ezek az ősi félelem és rettegés vallásai. Jézus vallása a hit egy olyan új evangéliuma, mely a küzdő emberiségnek hirdettetik. Ez az új vallás a hiten, a reményen és a szereteten alapul.
A halandói élet Jézusra a legkeményebb, a legkegyetlenebb és a legelkeseredettebb csapásokat mérte; és ez az ember a kétségbeesésre okot adó, neki kijutó résszel hittel, bátorsággal és az Atya akarata megcselekedése iránti rendíthetetlen elhatározottsággal nézett szembe. Jézus az élettel annak minden szörnyű valóságával együtt szembesült és úrrá lett rajta—még a halálban is. A vallást nem az élettől való megszabadulásként használta. Jézus vallása nem törekszik megszabadulni ettől az élettől annak érdekében, hogy egy másik létezés várakozásteljes üdvét élvezze. Jézus vallása egy másik, szellemi létezés örömét és békéjét nyújtja ahhoz, hogy az emberek kiteljesíthessék és megnemesíthessék azt az életet, melyet a húsvér testben most élnek.
Ha a vallás mákony a népnek, akkor az nem Jézus vallása. A kereszten nem volt hajlandó inni a tudatgyengítő szerből, és a minden húsvér testre kiáradt szelleme pedig nem más, mint az embert felfelé vezető és előrefelé hajtó hatalmas világhatás. Az előremutató szellemi késztetés a világban jelen lévő legerősebb hajtóerő; az igazságot tanuló hívő a haladó és tetterős lélek a földön.
A pünkösd napján Jézus vallása összetört minden nemzeti megszorítást és faji bilincset. Mindörökre igaz, „Ahol az Úrnak szelleme, ott a szabadság.” Az Igazság Szelleme ezen a napon lett a Mestertől minden halandónak felkínált személyes ajándék. E szellemet abból a célból adományozta a híveknek, hogy eredményesebben hirdethessék az országról szóló evangéliumot, de ők összetévesztették a kiáradt szellem befogadásának tapasztalását azon új evangélium egy részével, melynek a kialakításán nem tudatosan munkálkodtak.
Ne hagyjátok figyelmen kívül azt a tényt, hogy az Igazság Szellemét adományként minden őszinte hívő megkapta; a szellem ezen ajándéka nem csak az apostolokhoz jött el. A felsőteremben összegyűlt százhúsz férfi és nő mind megkapta az új tanítót, mint ahogy minden nyíltszívű ember is az egész világon. Ezt az új tanítót az emberiség kapta adományul, és minden lélek el is fogadta attól függően, hogy mennyire szerette az igazságot és milyen képességgel rendelkezett a szellemi valóságok megragadására és megértésére. Az igaz vallás végül kiszabadul a papok és minden szent osztály felügyelete alól, és az emberek lelkében találja meg a valódi megnyilatkozás módját.
Jézus vallása annyiban segíti az emberi polgárosodás legfelsőbb rendű formáját, hogy megteremti a legfelsőbb rendű szellemi személyiség fajtát és hirdeti ama személy szent voltát.
Az Igazság Szellemének pünkösdkor való eljövetele egy olyan vallást tett lehetővé, mely nem harcos újító és nem is hagyományelvű; nem az új és nem is a régi; nem csak az idősek vagy csak a fiatalok számára való. Jézus földi életének ténye biztos pontként rögzül az időben, az Igazság Szellemének adományozása pedig gondoskodik az általa megélt vallás és az általa hirdetett evangélium örökké tartó terjeszkedéséről és végtelen növekedéséről. A szellem vezet el minden igazságba; egy végtelen fejlődésű és istenmód kifejlő, kiterjedő és mindig gyarapodó vallás tanítója ő. Ez az új tanító mindörökre feltárja az igazságkereső hívő számára azt, ami oly istenmód benne rejlett az Ember Fia személyében és természetében.
Az „új tanító” adományozásával kapcsolatos megnyilatkozások, és az, ahogy a Jeruzsálemben összegyűlt különböző emberfajtákba és nemzetekbe tartozó emberek fogadták az apostolok szónoklatait, mindez Jézus vallásának egyetemes voltát mutatja. Az országról szóló evangéliumot nem lehetett egy adott emberfajtával, műveltséggel vagy nyelvvel azonosítani. A pünkösd napja megmutatta a szellem ama nagy erőfeszítését, hogy megszabadítsa Jézus vallását a megörökölt zsidó láncoktól. Az apostolok, még a szellemnek a minden húsvér testre való kiáradását követően is, eleinte megpróbálták a judaizmus követelményeit ráerőltetni az áttértekre. Még Pálnak is gondja akadt a jeruzsálemi testvéreivel, mert ő nem volt hajlandó alávetni a nem-zsidókat e zsidó szokásoknak. Egyetlen kinyilatkoztatott vallás sem terjedhet el az egész világon, ha elköveti azt a súlyos hibát, hogy átitatódik valamilyen nemzeti műveltséggel vagy összekapcsolódik bevett faji, társadalmi vagy gazdasági szokásokkal.
Az Igazság Szellemének adományozása független volt minden formától, szertartástól, szenthelytől és azok különleges viselkedésétől, akik a megnyilatkozásának teljességében részesültek. Amikor a szellem eljött a felsőteremben összegyűltekhez, ők egyszerűen csak ott ültek, éppen némán imádkoztak. A szellem vidéken éppúgy adományozódott, mint a városban. Nem volt szükség arra, hogy az apostolok elvonuljanak egy elhagyatott helyre éveken át tartó magányos elmélkedésre annak érdekében, hogy megkapják a szellemet. A pünkösd örökre elválasztja a szellemi tapasztalás eszméjét attól, hogy azt a különösen kedvező környezeti viszonyokkal hozzák összefüggésbe.
A pünkösd a maga szellemi felruházottságával arra rendeltetett, hogy mindörökre eloldozza a Mester vallását a fizikai erőktől való mindenféle függőségtől; ezen új vallás tanítói most már szellemi fegyverekkel vannak felszerelkezve. El kell indulniuk, hogy a kimeríthetetlen megbocsátással, a páratlan jóakarattal és a bőséges szeretettel meghódítsák a világot. Fel vannak szerelkezve arra, hogy jóval legyenek úrrá a rosszon, szeretet által győzzék le a gyűlöletet, az igazságba vetett bátor és élő hittel szüntessék meg a félelmet. Jézus már megtanította a követőinek, hogy az ő vallása sohasem tétlen; a tanítványainak mindig tevékenynek és előremutatónak kellett lenniük az irgalmas segédkezésük és a szeretetteljes megnyilvánulásaik által. E hívek többé már nem úgy néztek Jahvéra mint „a Seregek Urára”. Az örökkévaló Istenséget most már úgy tekintették, mint „az Úr Jézus Krisztus Istenét és Atyját”. Legalább elfogadták—még ha nem is teljesen értették meg azt az igazságot—hogy az Isten egyúttal minden egyén szellemi Atyja is.
A pünkösd felruházta a halandó embert azzal a hatalommal, hogy megbocsássa a személyes sérelmeket, hogy szelíd maradjon a legnagyobb igazságtalanság közepette is, hogy rendületlenül nézzen szembe az ijesztő veszéllyel, és hogy a szeretet és a türelem bátor tetteivel dacoljon a gyűlölet és a düh rosszaival. Az Urantia a történelme során nagy és pusztító háborúk dúlásain ment keresztül. E szörnyű háborúk résztvevői mind vereséget szenvedtek. Csak egy győztes volt; csak egy valaki, aki ezekből az elkeseredett küzdelmekből megerősödött hírnévvel került ki—mégpedig a názáreti Jézus és az ő evangéliuma a rossz jóval való legyőzésére. Egy jobb polgárosodott társadalom titka rejlik a Mesternek az ember testvériségéről, a szeretetbeli jó szándékról és a kölcsönös bizalomról szóló tanításaiban.
Pünkösdig a vallás csak az Istent kereső embert nyilatkoztatta ki; pünkösd óta az ember továbbra is keresi az Istent, de a világra fényesen kivetül annak látványa is, hogy az Isten is keresi az embert és elküldi az ő szellemét, hogy az emberben lakozzon, miután rátalált.
Jézus tanításait megelőzően, mely tanok a pünkösdben teljesedtek ki, a nőknek kevés vagy semmilyen szellemi rangjuk sem volt a régebbi vallások felfogása szerint. Pünkösd után az ország testvériségében a nő a férfival egyenlőként állt az Isten előtt. A szellem e különleges látogatását fogadó százhúsz ember között számos női hívő is volt, és a férfi hívekkel egyenlő mértékben osztoztak ezekben az áldásokban. A férfi többé már nem sajátíthatja ki a vallási szolgálatban való közreműködést. A farizeus továbbra is megköszönheti az Istennek, hogy „nem nőnek, leprásnak vagy pogánynak született,” de Jézus követői körében a nő örökre megszabadult mindenféle nemi alapú vallási megkülönböztetéstől. A pünkösd eltörölt minden faji elkülönítésen, kulturális különbségeken, társadalmi kaszton vagy nemi előítéleten alapuló vallási megkülönböztetést. Nem csoda, hogy e hívek az új vallásban azt kiáltották, „Ahol az Úrnak szelleme, ott a szabadság.”
Jézus anyja és öccse is ott volt a százhúsz hívő között, és a tanítványok körének tagjaiként ők is részesültek a kiáradt szellemben. Ők sem kaptak többet a jó ajándékból, mint a társaik. Jézus földi családjának tagjai semmilyen külön adományt nem kaptak. A pünkösd a külön papságoknak és a szent családokban való mindenféle hitnek a végét jelezte.
Az apostolok már Pünkösd előtt lemondtak sok dologról Jézusért. Feláldozták az otthonukat, a családjukat, a barátaikat, a világi javaikat és a társadalmi helyzetüket. Pünkösdkor pedig az Istennek adták magukat, melyre az Atya és a Fiú úgy válaszolt, hogy magukat az embernek adták—elküldték a szellemüket, hogy az emberekben éljenek. A sajátlényeg átlépésének és a szellem megtalálásának ezen élménye nem érzelmi jellegű volt; hanem az akarat belátáson alapuló alárendelésének és az elhívás fenntartás nélküli elfogadásának a cselekedete.
A pünkösd a szellemi egységre való felhívás volt az evangéliumi hívek körében. Amikor a szellem alászállt a hívekre Jeruzsálemben, ugyanez a dolog zajlott Filadelfiában, Alexandriában és mindazokon a helyeken, ahol igaz hívek laktak. Szó szerint igaz volt, hogy „a hívek sokasága egy szív, egy lélek volt.” Jézus vallása a világ által valaha ismert legerősebb egyesítő hatás.
A pünkösd megteremtésének célja az egyének, a csoportok, a nemzetek és az emberfajták erőszakosságának visszafogása volt. Az erőszakosság által felgyülemlő feszültség rendszeresen pusztító háborúkban tör ki. Az emberiség csakis a szellemi megközelítés révén egyesíthető, márpedig az Igazság Szelleme egyetemes világhatás.
Az Igazság Szellemének eljövetele megtisztítja az emberi szívet, és a befogadóját olyan élet megalkotására vezeti, melyben egyedül az Isten akaratát és az emberek jólétét tartja szem előtt. Az önzőség anyagi szellemét az önzetlenség ezen új szellemi adományozása szünteti meg. A pünkösd, akkor és ma, azt jelzi, hogy a történelmi Jézusból az élő tapasztalás isteni Fia lett. E kiáradt szellem öröme, amikor azt tudatosan megélik az emberi életben, erősíti az egészséget, ösztönzőleg hat az elmére és kifogyhatatlan energiát biztosít a léleknek.
Nem az ima hozta el a szellemet a pünkösd napján, de sok köze volt a hívek egyéni befogadóképességének megnyitásához. Az ima nem készteti az isteni szívet korlátlan adományozásra, viszont igen gyakran olyan szélesebb és mélyebb csatornákat nyit meg, melyeken az isteni adományok azoknak a szívébe és lelkébe áramolhatnak, akik törekednek arra, hogy őszinte imán és igaz istenimádaton keresztül töretlen közösséget tartsanak fenn a Teremtőjükkel.