A könnyen vett és felületes vallás nem maradhat meg, különösen olyan esetben nem, amikor nincs papsága, mely segítené annak formálódását és amely a hívek szívét félelemmel vegyes tisztelettel töltené meg. Az olümposzi vallás nem ígért üdvözülést, és nem is oltotta a híveinek szellemi szomját; ezért volt pusztulásra ítélve. A kezdetétől számított ezer éven belül csaknem el is tűnt, és a görögök nemzeti vallás nélkül maradtak, az Olümposz isteneinek már nem volt helyük a jobb elmékben.
Ez volt tehát a helyzet, amikor a Krisztus előtti hatodik században a kelet és a Levante a szellemi öntudat újjáéledését és az egyistenhit felismerésére való új ráébredést élte meg. A nyugat azonban nem osztozott ezen új fejleményben; sem Európa, sem Észak-Afrika nem vett részt általánosan e vallási újjászületésben. A görögök azonban nagyszerű értelmi haladást értek el. Elkezdték uralni a félelmüket és többé már nem keresték a vallást annak ellenszereként, azonban nem ismerték fel, hogy az igaz vallás elégíti ki a lélek vágyait és ugyanez az ellenszere a szellemi nyugtalanságnak és az erkölcsi kétségbeesésnek. A lélek vigaszául az elmélyült gondolkodásra—a bölcseletre és a metafizikára—törekedtek. A maguk megőrzésén—üdvözülésén—való elmélkedéstől az önmegvalósítás felé és az önmaguk megértése felé fordultak.
A görögök kísérletet tettek arra, hogy szigorú gondolatmenetek révén érjék el azt a biztonságtudatot, mely a továbbélésben való hit helyettesítőjeként szolgálhat, de teljesen kudarcot vallottak. A hellén népek felsőbb osztályainak csak az értelmesebbjei tudták felfogni ezt az új tanítást; az előző nemzedékek rabszolgáinak leszármazottai alkotta köznép képtelen volt ezen új valláshelyettesítő elfogadására.
A bölcselők megvetették az istenimádás minden formáját, függetlenül attól, hogy gyakorlatilag mindannyian azért bizonytalanul elfogadták „a világegyetem Értelme”, „az Isten eszméje” és „a Nagy Forrás” sálemi tantételében való hit hátterét. Amennyire a görög bölcselők elismerték az istenit és a véges-felettit, annyiban őszintén egyistenhívők voltak; csak kevéssé ismerték el az olümposzi istenek és istennők teljes testületét.
Az ötödik és hatodik század görög költői, kiváltképp Pindarosz, megpróbálkoztak a görög vallás megújításával. Magasabb szintre emelték annak eszményképeit, de inkább voltak ők művészek, mint vallásos rajongók. A legmagasabb rendű értékek támogatására és megőrzésére alkalmas módszert nem tudtak kialakítani.
Xenophanész egy Istenről tanított, de az ő istensége túlságosan közelített a minden-isten felfogásához, semhogy személyes Atyja lehetett volna a halandó embernek. Anaxagórasz a működésközpontú világnézet híve volt, attól eltekintve, hogy elismert egy Első Okot, egy Első Elmét. Szókratész és utódai, Platón és Arisztotelész azt tanították, hogy az erény tudás; a jóság a lélek egészsége; hogy jobb igazságtalanságot elszenvedni, mint annak elkövetésében vétkesnek lenni, hogy helytelen dolog rosszal fizetni a rosszért, és hogy az istenek bölcsek és jók. Az ő fő erényeik voltak: a bölcsesség, a bátorság, a mértékletesség és az igazságosság.
A vallásbölcselet fejlődése a hellén és a héber nép körében erősen elütő képet mutat az egyháznak, mint a kulturális fejlődés alakítójának a működéséről. Palesztinában az emberi gondolkodás olyannyira a papok irányítása alatt állt és azt olyannyira az írások befolyásolták, hogy a bölcselet és a szépségtan teljesen elmerült a vallásban és az erkölcsiségben. Görögországban a papok és a „szent írások” csaknem teljes hiánya az emberi elmét szabadon hagyta, nem kötötte meg, amellyel az elmélyült gondolkodás meglepő fejlődési irányt vett. A vallás azonban személyes élményként nem tudott lépést tartani a mindenségrend természetének és valóságának értelmi felmérésével.
Görögországban a hitet alárendelték a gondolkodásnak; Palesztinában a gondolkodás volt alárendelve a hitnek. A kereszténység erejének nagy része abban van, hogy sokat kölcsönzött mind a héber erkölcsiségből, mind a görög gondolkodásból.
Palesztinában a vallási hitelv oly erősen megmerevedett, hogy már a további növekedést veszélyeztette; Görögországban az emberi gondolkodás oly elvonttá vált, hogy az istenkép a minden-isten tani képzelgés homályos gőzévé oszlott, mely egyáltalán nem hasonlított a brahman bölcselők személytelen Végtelenségéhez.
De az akkori idők átlagemberei nem tudták felfogni az önmegvalósítás és egy elvont Istenség görög bölcseletét és nem is érdekelte őket mindez; ők inkább az üdvözüléssel kapcsolatos ígéreteket akarták, valamint az imáikat meghallgatni képes személyes Istent. Száműzték a bölcselőket, üldözték a sálemi tiszteletközösség maradványait, a két tantételt meglehetősen összekeverték, és előkészítették a rejtelemimádatokban való szörnyű, tobzódásszerű elmerülést, amely azután elárasztotta a földközi-tengeri szigeteket. Az eleusziszbeli misztériumvallások az olümposzi panteonból nőttek ki, ami a termékenységimádás görög változata volt; Dionüszosz természetimádása virágzott; a tiszteletfajták legjobbika az orfikus testvériség lett, melynek erkölcsi hitszónoklatai és az üdvözülésre vonatkozó ígéretei sokakat megfogtak.
Egész Görögországot megérintették az üdvözülés elérésének ezen új módszerei, ezek az érzelgős és heves szertartásrendek. Ilyen rövid idő alatt egyetlen nemzet sem jutott el a művészi bölcselet ilyen magasságaiba; egy sem alkotott ilyen fejlett, gyakorlatilag Istenség nélküli és az emberi üdvözülés ígéretétől teljesen mentes etikai rendszert; egyetlen nemzet sem merült el ilyen gyorsan, ilyen mélyen és vadul az értelmi megrekedtség, az erkölcsi züllöttség és a szellemi szegénység mélységeibe, mint a görög népek, amikor a rejtelemimádatok őrült forgatagába vetették magukat.
A vallások sokáig megvoltak bölcseleti támasz nélkül, de kevés bölcselet, mint olyan, maradt fenn sokáig a vallással való valamiféle azonosulás nélkül. A bölcselet a vallás számára az, ami a tervezés a cselekvés számára. De az eszményi emberi állapot az, amelyben a bölcseletet, a vallást és a tudományt értelmes egységgé kovácsolja össze a bölcsesség, a hit és a tapasztalat együttese.