Amenemope tanításai lassan kihullottak az egyiptomiak emlékezetéből, amikor is egy egyiptomi sálemi orvos hatásán keresztül a királyi család egyik nőtagja magáévá tette a Melkizedek tanításokat. E nő rávette a fiát, Ehnatont, Egyiptom fáraóját, hogy elfogadja az Egy Istenről szóló tantételeket.
A Melkizedek húsvér testből való eltűnésétől fogva eddig az időpontig emberi lény nem rendelkezett ilyen bámulatosan tiszta képpel a sálemi kinyilatkoztatott vallásról, mint Ehnaton. Némely tekintetben ezen ifjú egyiptomi király az egyik legfigyelemreméltóbb személy az emberi történelemben. A Mezopotámiában végbement, egyre erősödő szellemi hanyatlás idején ő tartotta életben El Elyon, az Egy Isten tantételét Egyiptomban, s ezzel fenntartotta azt a bölcseleti egyistenhívő csatornát, amely alapvető fontosságú volt az akkor még jövőbelinek számító Mihály-alászállás vallási háttere szempontjából. Egyebek mellett e hősi tett felismerése volt az, amiért a gyermek Jézust elvitték Egyiptomba, ahol Ehnaton némely szellemi utódja, látva őt, bizonyos mértékig megértette az ő urantiai isteni küldetésének bizonyos szakaszait.
Mózes, a Melkizedek és Jézus közötti idők legnagyobb jelleme, a héber emberfajta és az egyiptomi királyi család közös ajándéka volt a világnak; és ha Ehnaton rendelkezett volna Mózes sokoldalúságával és rátermettségével, ha a meglepő vallási vezetői képességeihez fogható politikai éleseszűségről tett volna tanúbizonyságot, akkor Egyiptom vált volna az akkori kor nagy egyistenhívő nemzetévé; és ha így történt volna, akkor éppenséggel elképzelhető, hogy Jézus Egyiptomban töltötte volna a halandó életének nagyobb részét.
Az egész történelemben soha egyetlen király sem törekedett oly módszeresen arra, hogy egy egész nemzetet áttérítsen a többistenhitről az egyistenhitre, mint ahogy azt a rendkívüli Ehnaton tette. E fiatal uralkodó a leghihetetlenebb elszántsággal szakított a múlttal, változtatott nevet, hagyta el a fővárosát, épített egy teljesen új várost, és teremtett új művészetet és irodalmat egy egész nép számára. De túl gyorsan haladt; túl nagyot épített, nagyobbat, mint ami megállt volna, miután ő elment. Megismételjük, hogy nem tudott gondoskodni a népe anyagi helyzetének megszilárdulásáról és jólétéről, s ezek mind a vallási tanításai ellen hatottak, amikor a bajok és az elnyomás későbbi hullámai végigsöpörtek az egyiptomiakon.
Ha ez a meglepően tiszta szemlélettel és rendkívüli céltudatossággal rendelkező férfi olyan politikai éleslátással bírt volna, mint Mózes, akkor megváltoztatta volna a vallás fejlődésének és az igazság kinyilatkoztatásának egész történetét a nyugati világban. Az élete során képes volt megzabolázni a papok működését, akiket a hitelüktől általánosan megfosztott, azonban ők titokban fenntartották a vallásgyakorlatukat és nyomban működésbe léptek, amint a fiatal király kezéből kikerült a hatalom; és nem haboztak Egyiptom minden későbbi nehézségét kapcsolatba hozni az ő uralkodása alatti egyistenhit meghonosításával.
Ehnaton nagyon bölcsen a napisten álcája alatt vezette be az egyistenhitet. A sálemi orvos tanácsára hozta meg döntését, hogy az Egyetemes Atya imádásához minden istennek a nap imádásába való beolvasztása révén közelítsen. Ehnaton felhasználta az akkoriban létezett Aton-hitnek az Istenség atyaságával és anyaságával kapcsolatos általános tantételeit és egy olyan vallást teremtett, amely bensőséges imádati kapcsolatot ismert el az ember és az Isten között.
Ehnaton elég bölcs volt ahhoz, hogy kifelé fenntartsa Aton, a napisten imádását, s közben a társait az Egy Isten, Aton teremtője és a mindenek legfelsőbb Atyja rejtett imádására vezesse. Ez az ifjú tanító-király termékeny író volt, ő volt a szerzője „Az Egy Isten” értekezésnek, egy harmincegy fejezetből álló könyvnek, melyet a hatalmukat visszaszerző papok később teljesen elpusztítottak. Ehnaton százharminchét dicsőítő éneket is írt, melyek közül tizenkettő máig megőrződött a héber szerzőnek tulajdonított ószövetségi Zsoltárok könyvében.
Ehnaton vallásában a mindennapi élet legfelsőbb rendű szava a „pártatlanság” volt, és a jót cselekedni fogalmát gyorsan kiterjesztette úgy, hogy az magába foglalja a nemzetközi és a nemzeti etikát is. Ebből meglepő személyes jámborság fakadt, és ezt az értelmesebb férfiak és nők körében az Isten megtalálására és megismerésére irányuló tiszta törekvés jellemezte. Akkoriban a társadalmi rang vagy a vagyon a törvény előtt egyetlen egyiptominak sem jelentett előnyt. Az egyiptomiak családi élete nagyban hozzájárult az erkölcsi műveltség megőrzéséhez és szintjének emeléséhez, és ösztönzője volt a palesztinai zsidók későbbi nagyszerű családi életének is.
Ehnaton evangéliumának végzetes gyengesége éppen a legnagyobb igazsága volt, az a tanítás, hogy Aton nemcsak Egyiptom teremtője, hanem az „egész világé, az emberé és az állatoké, és minden idegen földé, még Szíriáé és Kúsé is, Egyiptom földje mellett. Ő helyez el mindent és elégíti ki mindenek igényeit.” Ezen istenségfogalmak magasrendűek és nemesek voltak, de nem voltak hazafiasak. Ezek a vallásban megjelenő nemzetköziségi felhangok nem javították az egyiptomi hadsereg küzdőszellemét a harctéren, ugyanakkor hatékony fegyvereket jelentettek a papok számára, akik az ifjú király és az ő új vallása ellen használták fel azokat. Ehnaton istenségképe a későbbi héberekét messze meghaladta, azonban túlságosan haladó volt, semhogy nemzetépítő célokat szolgálhatott volna.
Bár az egyistenhiten alapuló eszménykép megszenvedte Ehnaton eltűnését, az egy Isten eszméje számos embercsoport elméiben megmaradt. Ehnaton veje a papokkal tartott, visszatért a régi istenek imádásához, s a nevét Tutanhamonra változtatta. A főváros újra Théba lett, és a papok a vidék jó részét megkaparintották, végül egész Egyiptom egyhetedét megszerezték; és akkor e rend egyik papja arra vetemedett, hogy magához ragadja a koronát.
Ám a papok nem tudták teljesen lecsillapítani az egyistenhit keltette hullámverést. Egyre inkább arra kényszerültek, hogy összekapcsolják és összekössék az isteneiket; az istenek családja egyre inkább megfogyatkozott. Ehnaton a mennyek lángoló korongját a teremtő Istennel társította, és ez az eszme lángra lobbant az emberek, sőt a papok szívében, jóval azután, hogy a fiatal vallásmegújító eltávozott. Az egyistenhit felfogása sohasem halt ki az emberek szívében Egyiptomban és a világon. Egészen az ugyanezen isteni Atya, az egy Isten Teremtő Fiának megérkezéséig fennmaradt, mely isteni Atyának az imádását Ehnaton oly buzgón hirdette egész Egyiptomban.
Ehnaton tantételének gyengesége abban állt, hogy olyan fejlett vallást kínált, hogy csak a művelt egyiptomiak tudták teljesen megérteni a tanításait. A mezőgazdasági munkából élő egyszerű emberek sohasem tudták igazán felfogni az ő evangéliumát, és ezért készek voltak a papokkal visszafordulni Ízisz és társa, Ozirisz régi imádásához, mely utóbbiról úgy tartották, hogy csodásan feltámadt Szet, a sötétség és a gonosz istenének kezétől elszenvedett kegyetlen halálból.
A minden ember által elérhető halhatatlanság tanítása túlságosan haladó volt az egyiptomiak számára. Csakis a királyoknak és a gazdagoknak ígértek feltámadást; ezért balzsamozták be és tartósították oly gondosan a testüket a sírban, számítva az ítélet napjára. Azonban az Ehnaton által tanított üdvözülés és feltámadás demokráciája végül felülkerekedetett, olyannyira, hogy az egyiptomiak később még az állatvilág továbbélésében is hittek.
Bár nyilvánvalóan eredménytelen lett ennek az egyiptomi uralkodónak ama törekvése, hogy a népét az egy Isten imádására rábírja, meg kell jegyeznünk, hogy a munkálkodásának következményei évszázadokon át fennmaradtak Palesztinában és Görögországban, és hogy Egyiptom lett a nílusi evolúciós műveltség és az eufráteszi kinyilatkoztatott vallás együttesének közvetítője minden későbbi nyugati nép számára.
A Nílus-völgyben erkölcsi fejlődést és szellemi gyarapodást felmutató nagyszerű kor dicsősége gyorsan hanyatlott, nagyjából akkor, amikor a héberek nemzeti léte megkezdődött, és az egyiptomi ottlétüket követően e beduinok sokat magukkal vittek e tanítások közül és Ehnaton számos tantételét is megtartották a faji vallásukban.