Kr.e. 2000-re a mezopotámiai vallásokból kiveszőben voltak a szetfiek tanításai és nagymértékben a hódítók két csoportja kezdetleges hiedelmeinek hatása alá kerültek; az egyik ilyen csoportot a nyugati sivatag felől beszivárogó beduin szemiták, a másikat pedig az észak felől érkező lovas barbárok alkották.
De a korai ádámfi népek azon szokása, hogy tisztelték a hét hetedik napját, sohasem veszett ki teljesen Mezopotámiában. Csak a Melkizedek korszakban tekintették a hetedik napot a balszerencse legrosszabb változatának. E napot tabu terhelte; tilos volt utazni, ételt főzni vagy tüzet gyújtani a gonosz hetedik napon. A zsidók sok olyan mezopotámiai tabut vittek magukkal vissza Palesztinába, melyek a hetedik nap, a Sabbatum babiloni szokásán alapultak.
Bár a sálemi tanítók sokat tettek a mezopotámiai vallások csiszolása és felemelése érdekében, nem sikerült elérniük a különféle népeknél, hogy az egy Isten elismerése állandósuljon. E tanítás több mint százötven éven át egyre magasabbra jutott és azután fokozatosan teret engedett a sok istenség régebbi hiedelmének.
A sálemi tanítók jelentősen csökkentették a mezopotámiai istenek számát, egy időben a főistenségek számát levitték hétre: ezek Bel, Shamash, Nabu, Anu, Ea, Marduk és Sin voltak. Az új tan csúcspontján ezen istenek közül hármat az összes többi fölé emeltek, ez volt a babiloni hármas: Bel, Ea és Anu, a föld, a tenger és az ég istene. Különböző helyeken megint más hármasok jelentek meg, melyek mindegyike az anditák és a sumérok háromsági tanításainak emlékei voltak és ezek a sálemieknek a Melkizedek-féle három kör jelvényben való hitén alapultak.
A sálemi tanítók sohasem tudták teljesen legyőzni Istárnak, az istenek anyjának és a nemi termékenység szellemének népszerűségét. Sokat tettek annak érdekében, hogy ezen istennő imádatát megtisztítsák, azonban a babiloniak és szomszédaik sohasem hagytak fel teljesen a nemi jellegű istenimádás rejtett formáival. Mezopotámia-szerte általános szokás lett, hogy minden nőt fiatalkorában legalább egyszer idegenek karjába löktek; szerintük ez az Istár által megkövetelt áhítat volt, és hitték, hogy a termékenység erősen függ e nemi áldozathozataltól.
A Melkizedek tanok kezdetben örvendetes fejlődést mutattak, mígnem Nabodad, a Kish-beli tanhely vezetője elhatározta, hogy összehangolt támadást indít a templomi bujálkodás általános szokásai ellen. A sálemi hitterjesztőknek azonban nem sikerült e társadalmi átalakítást végrehajtaniuk, és a kudarcot követő pusztulásban a sokkal fontosabb szellemi és bölcseleti tanítások is vereséget szenvedtek.
A sálemi evangélium vereségét nyomban követte az Istár-tisztelet erőteljes térnyerése, mely szertartás már korábban meghódította Palesztinát Astoretként, Egyiptomot Íziszként, Görögországot Afroditéként és az északi törzseket Astarteként. Az Istár-imádás ezen újjáéledésével volt összefüggésben az, hogy a babiloni papok újfent a csillagok vizsgálgatása felé fordultak; a csillagjóslás ekkor élte meg az utolsó nagy fellendülését, a jóslás divat lett, és a papság évszázadokon át egyre jobban leépült.
A Melkizedek arra intette a követőit, hogy az egy Istenről, a mindenek Atyjáról és Teremtőjéről tanítsanak, és hogy csakis azt az evangéliumot hirdessék, hogy az isteni kegy egyedül a hiten keresztül nyerhető el. De az új igazság tanítói gyakran esnek abba a hibába, hogy túl sokra törekednek, hogy a lassú fejlődést azonnali forradalommal váltják fel. A Melkizedek-féle hitterjesztők Mezopotámiában túl magasra tették az erkölcsi mércét az emberek számára; túl sokat akartak, és a nemes ügyük így elbukott. Azt az utasítást kapták, hogy egy meghatározott evangéliumról tanítsanak, hogy az Egyetemes Atya valóságának igazságát hirdessék, de belegabalyodtak az erkölcsök átalakítása nemesnek tekintett ügyébe, és így a nagyszerű küldetésük kisiklott és gyakorlatilag elbukott és feledésbe merült.
A Kish-beli sálemi központnak egyetlen nemzedék alatt vége lett, és az egy Istenben való hit hírének terjesztése gyakorlatilag elhalt egész Mezopotámiában. De a sálemi tanhelyek maradványai továbbéltek. Itt-ott kisebb csoportok továbbra is hittek az egy Teremtőben és harcoltak a mezopotámiai papok bálványimádása és erkölcstelensége ellen.
A sálemi hitterjesztők voltak azok, akik, miután a tanításukat az emberek elutasították, megírták az ószövetségbeli Zsoltárok számos istendicsőítő énekét, kőbe vésték azokat, melyeket a későbbi héber papok megtaláltak a fogság idején és azután beemelték azokat a zsidó szerzőknek tulajdonított dicsőítő ének gyűjteménybe. Ezek a Babilonból származó szép istendicsőítő énekek nem Bel-Marduk templomaiban íródtak; ezek a korai sálemi hitterjesztők leszármazottainak munkái voltak, és éles ellentétben állnak a babiloni papok varázslási összeállításaival. Jób könyve elég jól tükrözi a sálemi tanoda Kish-beli és egész mezopotámiabeli tanításait.
A mezopotámiai vallási műveltség nagy része Egyiptomon át került be a héber irodalomba és szertartásrendbe Amenemope és Ehnaton munkáján keresztül. Az egyiptomiak figyelemre méltóan megőrizték azokat a társadalmi kötelezettségről szóló tanításokat, melyek a korai andita mezopotámiaiaktól származtak és amelyeket az Eufrátesz-völgyet megszálló későbbi babiloniak olyannyira elveszítettek.