Nagyjából hatszáz évvel Mihály megérkezése előtt a Melkizedeknek, aki már régen elhagyta a húsvér testet, úgy tűnt, hogy a földi tanításainak tisztasága túl nagy mértékben van kitéve a régebbi urantiai vallásokban való feloldódás veszélyének. Egy ideig úgy látszott, hogy a Mihály előfutáraként teljesített küldetését a kudarc veszélye fenyegeti. A Krisztus előtti hatodik században a szellemi közvetítők szokatlan segédkezésén keresztül, mely folyamatokat még a bolygófelügyelők sem teljesen értik, az Urantia számos vallási igazság felettébb szokatlan előadásának lett tanúja. Több emberi tanító közvetítésén keresztül a sálemi evangéliumot újrafogalmazták és életre keltették, és nagyrészt az így közreadott formájában maradt fenn ezen írás közreadásának időpontjáig.
A szellemi fejlődés e különleges századát nagy vallási, erkölcsi és bölcseleti tanítók jellemezték szerte a polgárosodott világon. Kínában a két kiemelkedő tanító Lao-ce és Konfuciusz volt.
Lao-ce közvetlenül a sálemi hagyományokból származó felfogásokra épített, amikor kijelentette, hogy a tao a teremtésösszesség Egyetlen Első Oka. Lao nagy szellemi képzelőerővel rendelkező ember volt. Azt tanította, hogy az ember rendeltetésének örök beteljesülése „a Taoval, a Legfelsőbb Istennel és Egyetemes Királlyal való örökké tartó egyesülés”. A végleges okozati viszonyról alkotott felfogása meglehetős éleslátásról tesz bizonyságot, mert azt írta: „Az Egység az abszolút taoból ered, és az Egységből mindenségrendi Kettősségként jelenik meg, és e Kettősségből Háromság jön létre, és a Háromság az elsődleges forrása minden valóságnak.” „Minden valóságban mindig is egyensúlyban vannak a mindenségrend lehetséges és tényleges elemei, és mindezeket örökké összhangban tartja az isteniség szelleme.”
Lao-ce szintén az elsők közé tartozott, akik a jót adni rosszért cserébe tantételét közreadták: „A jóság jóságot szül, de annak, aki igazán jó, a rossz is jóságot szül.”
Tanított a teremtménynek a Teremtőhöz való visszatéréséről és az életet úgy ábrázolta, mint a személyiség megszületését a mindenségrendi kibontakozási lehetőségekből, míg a halált e teremtményi személyiség hazatéréséhez hasonlította. Az igaz hitről alkotott felfogása szokatlan volt, és a „kisgyermeki beállítottsághoz” is hasonlította azt.
Az Isten örökkévaló célját világosan felismerte, mert azt mondta: „Az Abszolút Istenség sohasem törekszik, de mindig győzedelmeskedik; nem kényszeríti az emberiséget, viszont mindig kész az emberek igaz vágyainak meghallgatására; az Isten akarata örök a türelemben és örök a kifejeződésének elkerülhetetlenségében.” Az igaz hívőről azt hirdette, kimondva az igazságot, miszerint áldottabb dolog adni, mint kapni: „A jó ember nem arra törekszik, hogy az igazságot megtartsa magának, hanem inkább arra, hogy megkísérelje átadni e gazdagságot a társainak, mert ez az igazság felismerése. Az Abszolút Isten akarata mindig előnyöket hoz, sohasem rombol; az igaz hívő célja mindig is a cselekvés, de sohasem a kényszerítés.”
Lao-cénak az ellen nem állásról szóló tanítása és az a megkülönböztetés, melyet a cselekvés és a kényszerítés között tett, később a „semmit nem látás, tevés és gondolás” hiedelmeivé ferdült. Lao azonban sohasem tanított ilyen téveszmét, jóllehet az ellen nem állás bemutatása hozzájárult a kínai népek békés hajlamainak továbbfejlődéséhez.
De a huszadik századi Urantia népszerű taoizmusának már igen kevés közös része van a régi bölcselő fennkölt nézeteivel és mindenségrendi felfogásaival, aki úgy tanította az igazságot, ahogy felfogta azt, vagyis mint „Azon hitet, hogy az Abszolút Isten a forrása annak az isteni energiának, mely megújítja a világot, és amely révén az ember felemelkedve eléri a taoval, a világegyetemek Örökkévaló Istenségével és Teremtő Abszolútjával való szellemi egységet.”
Konfuciusz (Kung Fu-ce) Lao fiatalabb kortársa volt a hatodik századi Kínában. Konfuciusz a tantételeit a sárga emberfajta hosszú történelmének jobb erkölcsi hagyományaira alapozta, és némiképp befolyásolták őt a sálemi hitterjesztők sokáig megmaradó hagyományai is. A főművét az ősi gondolkodók bölcs mondásaiból készített összeállítás képezte. Életében mellőzött tanító volt, azonban az írásai és tanításai azóta nagy hatást fejtettek ki Kínában és Japánban. Konfuciusz új iramra kényszerítette a sámánokat annyiban, hogy a varázslás helyébe az erkölcsiséget helyezte. De túl jól építkezett; új bűvtárgyat csinált a rendből és létrehozta az ősi magatartás iránti tiszteletet, melynek a kínaiak ezen írás elkészítésének idején is még mindig hódolnak.
Az erkölcsiségről szóló konfuciánus hitszónoklat azon az elméleten alapult, hogy a földi út nem más, mint a mennyei út torz árnyéka; hogy az időbeli polgárosodott társadalom igaz mintája nem más, mint a menny örökkévaló rendjének tükörképe. A konfucianizmusban magvában meglévő istenkép csaknem teljesen alárendelt szerepet töltött be ahhoz képest, amilyen hangsúlyt a Mennyei Út, a mindenségrend mintája kapott.
Lao tanításait a keleti emberek néhány kivételtől eltekintve elveszítették, azonban Konfuciusz írásai azóta is az urantiaiak majd egyharmada számára a műveltség erkölcsi szerkezetének alapját képezik. E konfuciánus elvek bár megtartották a múlt javát, némiképp ártottak annak a kínai kutatószellemnek, mely azokat az annyira tisztelt eredményeket elérte. E tantételek hatása ellen sikertelenek voltak mind Cs’in Si Huang-ti birodalmi törekvései, mind pedig Mo Ti tanításai, aki az általa hirdetett testvériséget nem etikai kötelességre, hanem az Isten szeretetére alapozta. Megpróbálta feléleszteni az új igazságra irányuló ősi keresést, de a tanításainak elterjedését Konfuciusz tanítványainak erős ellenállása meghiúsította.
Később sok más szellemi és erkölcsi tanítóhoz hasonlóan Konfuciuszt és Lao-cét is istenítették a követőik Kína ama szellemileg sötét korszakaiban, melyek a taoista vallás hanyatlása és elferdülése, valamint az indiai buddhista hitterjesztők megérkezése közötti időt kitöltötték. A szellemi hanyatlás ezen évszázadai alatt a sárga emberfajta vallása olyan szánalmas istentanná korcsosult, mely hemzsegett az ördögöktől, sárkányoktól és rossz szellemektől, melyek mindegyike a nem felvilágosult halandói elme visszatérő félelmeit mutatta. A fejlett vallás okán egykor az emberi társadalom csúcsán állt Kína visszacsúszott, mert átmenetileg nem volt képes továbbmenni az Isten-tudat kialakításának igaz útján, mely nélkülözhetetlen az igazi előrelépéshez, nemcsak az egyes halandók, hanem az olyan bonyolult és összetett társadalmak esetében is, melyek az idő és tér evolúciós bolygóján a kulturális és társadalmi haladás jelét mutatják.