Bár a brahmanizmus legmagasabb rendű szakasza aligha volt vallás, azért a halandói elmének a bölcseleti és a metafizikai vizsgálódás területén kifejtett, valóban legnemesebb törekvései közé tartozott. A végleges valóság felfedezésének igényétől hajtva az indiai elme nem állt meg addig, amíg az istentan csaknem minden vetületét fel nem derítette, kivéve a vallás alapvető fontosságú, kettős fogalmát: az összes világegyetemi teremtmény Egyetemes Atyját és eme teremtmények világegyetembeli felemelkedési tapasztalásának tényét, mely tapasztalást az örökkévaló Atya elérésére való törekvésük során szereznek, aki azt parancsolta nekik, hogy legyenek olyan tökéletesek, mint amilyen tökéletes ő.
A brahmani felfogásban az akkori idők elméi tényleg megragadták a valamiféle mindent átható Abszolútnak az eszméjét, mert e kitételt egyszerre azonosították teremtő energiaként és mindenségrendi válaszként. A Brahmant úgy tekintették, mint amely meghalad minden meghatározást, melyet csakis úgy lehet felfogni, hogy minden véges minőséget sorban megtagadnak. E hit valóban egy abszolút, sőt végtelen lényre irányult, azonban e fogalom nagymértékben mentes volt a személyiségjegyektől és ezért az egyéni hívők számára nem volt megtapasztalható.
A Brahman-Narájánát úgy tekintették, mint az Abszolútot, a végtelen VAN-t, a lehetséges mindenségrend elsődleges teremtésképességét, az Egyetemes Sajátlényeget, mely a nyugalom és a lehetségesség szintjén létezik szerte az egész örökkévalóságban. Ha az akkori bölcselők képesek lettek volna megtenni a következő lépést az istenségkép kialakításában, akkor fel tudták volna fogni a Brahmant társulóként és teremtőként, a teremtett és fejlődő lények által megközelíthető személyiségként, s ezután e tanítás válhatott volna a legfejlettebb istenségképpé az Urantián, lévén, hogy magába foglalta volna a teljes istenségműködés első öt szintjét és talán felismerte volna a maradék kettőt is.
Bizonyos szakaszokban az Egy Egyetemes Mindent Átható Lélek, mint a minden teremtményi lét összességének vagy teljességének fogalma az indiai bölcselőket nagyon közel vezette a Legfelsőbb Lény igazságához, de ez az igazság semmit nem segített nekik, mert képtelenek voltak bármiféle ésszerű vagy okszerű személyes megközelítést kialakítani ahhoz, hogy a Brahman-Narájánához kapcsolt, elvont és egyistenhitre épülő céljukat elérhessék.
Az oksági folytonosság karma-elve megint csak nagyon közel áll a minden tér-idő cselekménynek a Legfelsőbb Istenség-jelenlétében végbemenő következményi egységbe rendeződése igazságához; de ez a kiindulási feltétel sohasem biztosította az egyes hívők számára az Istenség személyes elérhetőségét, hanem csak a minden személyiségnek az Egyetemes Mindent Átható Lélekben való végleges feloldódását.
A brahmanizmus bölcselete szintén nagyon közel került az emberben lakozó Gondolatigazító felismeréséhez, csak ott tévesztették el az irányt, hogy rosszul értelmezték az igazságot. Az a tanítás, miszerint a lélek nem más, mint a Brahmannak az emberben lakozó része, kikövezhette volna az utat egy fejlettebb vallás számára, ha e felfogást nem rontotta volna el teljesen az a hiedelem, hogy az Egyetemes Egynek az emberben lakozó részén kívül nem létezik emberi egyéniség.
A sajátlényeg-léleknek és a Mindent Átható Léleknek az összeolvadására épülő tantételben az indiai hittudósok nem tudták biztosítani a továbbélését valami emberinek, valami új és különlegesnek, valaminek, ami az emberi akarat és az Isten akarata egyesüléséből születik meg. Az a tanítás, hogy a lélek visszatér a Brahmanhoz, közeli párhuzamba állítható az Igazítónak az Egyetemes Atya kebelére való visszatérésével, azonban van valami, ami az Igazítótól független, ami szintén továbbél, s ez a halandói személyiség morontiai ellendarabja. Ez az alapvető fontosságú fogalom végzetesen hiányzott a brahmani bölcseletből.
A brahmani bölcselet eljutott a világegyetem sok tényének közelébe és megközelített számos mindenségrendi igazságot, ám túlságosan gyakran esett áldozatul annak a tévedésnek, hogy nem tett különbséget a valóság különféle szintjei között, úgymint az abszolút, a tapasztalás-meghaladó és a véges szintek között. Nem vette figyelembe, hogy ami véges-csalóka az abszolút szinten, az esetleg teljesen valóságos a véges szinten. Nem ismerte fel az Egyetemes Atya lényegbeli személyiségét sem, aki személyesen elérhető minden szinten, az Istennek az evolúciós teremtmény általi korlátozott mértékű megtapasztalásától egészen a paradicsomi Atyának az Örökkévaló Fiú általi határtalan megtapasztalásáig.