A Melkizedek korában India fajilag sokszínű ország volt, mely röviddel azelőtt került az északról és nyugatról bejövő árja-andita hódítók politikai és vallási uralma alá. Az árják ekkoriban a félszigetnek csak az északi és a nyugati részein fordultak elő általánosan. E védikus jövevények a számos törzsi istenségüket is magukkal hozták. Az istenimádási vallási formáik szorosan követték a korai andita őseik szertartási szokásait annyiban, hogy az apa még mindig papként, az anya pedig papnőként működött, és még mindig a családi tűzhely szolgált oltár gyanánt.
A védikus tiszteletfajtát akkoriban a tanító-papok brahman kasztjának irányítása alatti gyarapodás és átalakulás jellemezte, akik fokozatosan átvették a hatalmat a terjeszkedő istenimádási szertartás felett. Már javában folyt az egykor harminchárom árja istenség összeolvadása, amikor a sálemi hitterjesztők behatoltak Észak-Indiába.
Az árják többistenhite ama korábbi egyistenhitük elfajzását jelentette, mely a törzsi egységekre való bomlással jött létre, s minden törzsnek meglett az imádott istene. Az andita Mezopotámia eredeti egyistenhitének és háromságeszméjének ezen elkorcsosulása a Krisztus előtti második évezred első századaiban az újraösszegződés állapotában volt. A sok istent egy panteonná szervezték diausz pitárnak, a menny urának; Indrának, a légkör háborgó urának; és Agninak, a háromfejű tűzistennek, a föld urának és a korábbi Háromság fogalom elcsökevényesedett jelképének hármas vezetése alatt.
Határozott többől-egyet istenimádati fejlemények törtek utat egy fejlett egyistenhitnek. Agnit, a legősibb istenséget gyakran tették az egész panteon atya-vezetőjévé. Az istenség-atya alapelv, melyet néha Pradzsápatinak neveztek, néha Brahmának hívtak, letűnt abban az istentani csatában, melyet a brahman papok később a sálemi tanítókkal vívtak. A Brahmant úgy tekintették, mint az egész védikus panteont mozgató isteni energia-alapelvet.
A sálemi hitterjesztők a Melkizedek egy Istenét, a menny Fenségesét hirdették. E kép nem különbözött teljesen az összes isten forrását képező Atya-Brahmá megjelenő felfogásától, azonban a sálemi tantétel nem volt szertartáskövető és ennélfogva szembehelyezkedett a brahman papság hitelveivel, hagyományaival és tanításaival. A brahman papok sohasem fogadták volna el azt a sálemi tanítást, hogy az üdvözülés hit kérdése és az Isten jóindulatához nincs szükség szertartáskövető szabályokra és áldozási szertartásokra.
Az Istenben való bizodalom és a hiten keresztüli üdvözülés Melkizedek-örömhírének elutasítása meghatározó fordulópontot jelentett India esetében. A sálemi hitterjesztők nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy az emberek már kevésbé hittek az ősi védikus istenekben, azonban a vezetők, a védikus vallás papjai nem fogadták el az egy Istenről és az egyszerű hitről szóló Melkizedek tanokat.
A brahmanok a sálemi tanítókkal vívott harcban összeválogatták a koruk szent írásait, és ez a később felülvizsgált összeállítás érte meg a legújabb időket a Rigvédaként, a legősibb szent könyvek egyikeként. A második, a harmadik és a negyedik véda úgy követte egymást, ahogy a brahmanok egyre inkább arra törekedtek, hogy megszilárdítsák, formába öntsék és rögzítsék az imádási és áldozási szertartásaikat az akkori idők népeinél. Minden tőlük telhetőt megtettek, és ezek az írások a szépségfogalom és igazság-meglátás bármely hasonló természetű munkájának egyenrangú párját alkotják. De amint e nemesebb vallás megfertőződött Dél-India ezer és egy babonaságával, tiszteletfajtájával és szertartásával, fokozatosan átalakult a halandó ember által valaha is kialakított legtarkább istentani rendszerré. A védák tanulmányozásával fellelhető a valaha megfogalmazott legmagasabb rendű és legalacsonyabb rendű Istenség-felfogások némelyike.