A megmagyarázhatatlan keresése, mint az Isten jelenlétének tudatosítására irányuló eljárás teljes mértékben dicséretes dolog, de amikor e szokások társadalmi elszigetelődéshez vezetnek és vallási megszállottságban tetőznek, akkor már majdnem helytelenek. Túlságosan is gyakran fordul elő az, hogy amit az érzelmileg túlfűtött, rejtelemkereső személy isteni sugalmazásnak értékel, az valójában csak az emberi elme mélyének a felszínre törése. A halandói elme és az abban lakozó Igazító kapcsolatteremtését gyakran segíti áhítatos, ellazult elmélyedés, de még gyakrabban könnyíti meg azt a teremtménytársak számára való önzetlen segédkezésben megnyilvánuló készséges és szeretetteljes szolgálat.
A letűnt korok nagy vallási tanítói és prófétái nem voltak szélsőséges titokzatoskodók. Ők olyan, Istent ismerő férfiak és nők voltak, akik úgy szolgálták az Istenüket a legjobban, hogy önzetlen segédkezést végeztek a halandó társaik számára. Jézus gyakran küldte az apostolait rövidebb egyedüllétekre abból a célból, hogy elmélkedjenek és imádkozzanak, de az idejük nagyobb részében a tömegek szolgálatában kellett lenniük, az emberekkel kapcsolatban kellett maradniuk. Az emberi léleknek lelkigyakorlatra és szellemi táplálékra egyaránt szüksége van.
A vallási elragadtatás akkor megengedhető, ha az józan előzmények eredménye, de az ilyen élmények nagyon gyakran tisztán érzelmi behatások következményei, semmint a mély szellemi jellem megnyilvánulásai. A vallásos személyeknek nem szabad minden élénk lélektani előérzetet és minden beható érzelmi élményt isteni kinyilatkoztatásnak vagy szellemi közlésnek tekinteniük. A valódi szellemi öröm rendszerint nagy, kifelé irányuló nyugodtsággal és csaknem tökéletes érzelmi önuralommal jár. De az igazi látnoki meglátás a lélektani szintet meghaladó előérzet. Az ilyen látomások nem hamis érzékcsalódások, és nem is révületszerű önkívületek.
Az emberi elme az úgynevezett ihletettségre válaszolhat olyan esetben, amikor az elme a tudatalattiból felbukkanó dologra vagy a tudatfeletti késztetésére felel érzékenyen. A tudatosulás mértékének ilyenforma erősödése mindkét esetben többé-kevésbé idegennek tűnik az egyén számára. A féktelen, ködös elragadtatás és a zabolátlan vallási önkívület nem az ihletettség bizonyítéka, ezek nem az isteni megnyilvánulásának valós bizonyságai.
A megmagyarázhatatlan keresésével, az elragadtatással és az ihletettséggel kapcsolatban szerzett mindeme különös vallási tapasztalások gyakorlati próbája, hogy megfigyeljük, e jelenségek vajon rábírják-e az egyént arra, hogy:
1. Jobb és teljesebb testi egészségnek örvendjen.
2. Az elméje használata során hatékonyabban és gyakorlatiasabban működjön.
3. Teljesebben és örömtelibben ossza meg másokkal a vallásos tapasztalását.
4. Teljesebben lényegítse szellemivé a mindennapi életét, úgy, hogy közben hűségesen eleget tesz a mindennapos halandói léttel járó szokványos kötelezettségeknek.
5. Jobban örömét lelje az igazság, a szépség és a jóság szeretetében és értékelésében.
6. Megőrizze a már felismert társadalmi, helyes magatartásbeli, etikai és szellemi értékeket.
7. Javítsa a szellemi látásmódját—az Isten-tudatosságot.
De az imádságnak nincs valós kapcsolódási pontja e kivételes vallásos tapasztalásokkal. A túlzottan művésziessé váló imádság már csaknem kizárólag a paradicsomi isteniség szépséges és áldott szemléléséből áll, sokat veszít a közösségteremtő hatásából és hajlik a megmagyarázhatatlan keresésére és a hívők elszigetelésére. Van egy bizonyos veszélye a túlzott magánjellegű imádkozásnak, melyet javítani lehet és meg lehet előzni a csoportos imádkozással, a közösségi áhítattal.