A vallási evolúció következő lépése a lemondás lett; a böjtölés általános szokás volt. Rövidesen szokás lett a testi, különösen a nemi örömök számos formájától való tartózkodás. A böjt szertartása számos ősi vallásban mélyen gyökerezett és át is adódott gyakorlatilag minden mai istentani gondolkodási rendszernek.
Nagyjából éppen akkor, amikor a tudatlan ember a holtak vagyona elégetésének és eltemetésének pazarló szokását levetkőzte, amint az emberfajták gazdasági rendje formálódni kezdett, megjelent a lemondás ezen új vallási tantétele, és együgyű lelkek tízezrei kezdték átadni magukat a nincstelenségnek. A vagyont szellemi hátránynak tekintették. Az anyagi javak birtoklásával járó szellemi veszélyek képzetei széles körben elterjedtek voltak Philón és Pál korában, és azóta is komolyan befolyásolták az európai bölcseletet.
A nincstelenség pusztán a húsvér test gyötrése szertartásának részét képezte, mely sajnos számos vallás írásaiba és tanításaiba bekerült, különösen a kereszténységébe. A vezeklés nem más, mint e gyakorta ostoba nélkülözési szertartás tagadólagos formája. De mindez önuralomra tanította a vadembert, és ez értékes fejlemény volt a társadalmi evolúció terén. Az önmegtartóztatás és az önuralom volt a korai evolúciós vallásból származó két legnagyobb társadalmi nyereség. Az önuralom az embernek új életfelfogást adott; megtanította, hogy miként növelje az élet törtjének értékét azáltal, hogy csökkenti a személyes igények nevezőjét, ahelyett, hogy mindig csak az önző kielégülés számlálóját növeli.
Az önfegyelem ezen ősi eszméi magukba foglaltak megkorbácsolást és mindenféle testi kínzást is. Az anyatisztelet papjai különösen tevékenyek voltak a testi szenvedés erényének tanításában, azzal mutatva példát, hogy ivartalanításnak vetették alá magukat. A héberek, a hinduk és a buddhisták őszinte hívei voltak a testi sanyargatás tantételének.
A régi idők során mindvégig az emberek ilyen módokon törekedtek többlet hitelt szerezni az isteneik főkönyveiben. Egykor az volt a szokás, hogy amikor az embereket valamilyen érzelmi túlterhelés érte, önmegtartóztatásra és önkínzásra tettek esküt. Az idők folyamán ezek az eskük az istenekkel kötött szerződések alakját öltötték és ebben az értelemben valódi evolúciós fejlődést képviseltek annyiban, hogy azt feltételezték az istenekről, hogy valamilyen meghatározott dolgot kell cselekedniük cserébe ezért az önkínzásért és a test gyötréséért. Az eskük között voltak nemleges és igenlő jellegűek egyaránt. Az ilyen káros és szélsőséges fogadalmak ma a legjobban bizonyos indiai népcsoportoknál figyelhetők meg.
Egészen természetes dolog volt, hogy a lemondás és a sanyargatás tiszteletfajtájának kezelnie kellett a nemi kielégülést is. A nemi önmegtartóztatás tisztelete a csatába induló katonák szokásából ered; később a „szentek” szokása lett. E tiszteletfajta csak úgy tűrte meg a házasságot, mint a bujálkodásnál kisebb rosszat. Ez az ősi tiszteletfajta a világ sok nagy vallását érintette hátrányosan, de egyiket sem jobban, mint a kereszténységet. Pál apostol is e tiszteletfajta híve volt, és az ő személyes nézetei tükröződnek azokban a tanításokban, melyeket a keresztény istentanra erőszakolt rá: „Jó a férfiúnak asszonyt nem illetni.” „Mert szeretném, ha minden férfi úgy volna, mint én magam is” „Mondom pedig a nem házasoknak és az özvegyeknek, hogy jó nékik, ha úgy maradhatnak, mint én is.” Pál jól tudta, hogy e tanítások nem voltak részei a jézusi örömhírnek, és ennek elismeréséről tanúskodik az a kijelentése, miszerint „Engedéllyel szólok így, nem parancsolatra.” De e tiszteletfajta arra késztette Pált, hogy lenézze a nőket. Mindebben az a sajnálatos, hogy az ő személyes véleménye hosszú időn át befolyásolta egy nagy világvallás tanításait. Ha a sátorkészítő-tanító tanácsát szó szerint és általánosan kellett volna követni, akkor az emberi faj hirtelenül és dicstelenül eltűnt volna. Továbbá, ha egy vallás elfogadja a nemi önmegtartóztatás ősi tiszteletét, akkor az közvetlen háborúhoz vezet a házasság és az otthon ellen, ami a társadalom igaz alapját és az emberi fejlődés alapvető intézményét képezi. Nincs miért csodálkozni azon, hogy minden ilyen hiedelem táplálta a házasságot elvető papság létrejöttét a különböző népek számos vallásában.
Egyszer az embernek majd meg kell tanulnia, hogy miként élvezze a szabadságot féktelenség nélkül, a táplálkozást falánkság nélkül és a gyönyört bujaság nélkül. Az önuralom jobb emberi politika a viselkedés szabályozására, mint a szélsőséges önmegtartóztatás. Jézus sem tanított soha ilyen esztelen nézeteket a követőinek.