A fejlődő kísértettisztelet az ősök imádását elkerülhetetlenné tette, hiszen az lett az összekötő kapocs a közönséges kísértetek és a felsőbbrendű szellemek, a kifejlődő istenek között. A korai istenek egyszerűen megdicsőült, eltávozott emberek voltak.
Az ősök imádása eredetileg inkább félelem volt, mint imádat, de az ilyen hiedelmek határozottan hozzájárultak a kísértetfélés és kísértetimádás elterjedéséhez. A korai ős-kísértet tiszteletfajták hívei még ásítani is féltek, mert esetleg egy rosszindulatú kísértet ilyenkor a testükbe költözhetett.
A gyermek örökbefogadás szokásának célja annak biztosítása volt, hogy a halál után valaki felajánlásokat tegyen a lélek békéje és fejlődése érdekében. A vadember félt a társai kísérteteitől és a szabadidejében terveket szőtt a maga kísértetének biztonságos viselkedésére vonatkozóan.
A legtöbb törzs megtartotta a mindenlélek ünnepét évente legalább egy alkalommal. A rómaiaknak évente tizenkét kísértetünnepük és ahhoz kapcsolódó szertartásuk volt. Az év napjainak felét ezen ősi tiszteletfajtákkal kapcsolatos szertartásoknak szentelték. Az egyik római császár megpróbálta e szokásokat megújítani úgy, hogy az ünnepnapok számát évi 135-re csökkentette.
A kísértettiszteletek folyamatos fejlődésen mentek keresztül. Ahogy a kísérteteket a nem teljes létszakaszból a felsőbb létszakaszba átlépőként kezdték elképzelni, úgy fejlődött a tisztelet később a szellemek, sőt az istenek imádásává. De függetlenül a fejlettebb szellemekben való különféle hitektől, minden törzs és emberfajta egykor hitt a kísértetekben.