A vallásban a kísértet kiengesztelésének nemleges jellegű programja jóval megelőzte a szellem kényszerítésének és a szellemhez való folyamodásnak az igenlő jellegű programját. Az ember által gyakorolt imádás első cselekedetei védekezési jelenségek voltak, nem hódolatiak. A mai ember bölcs dolognak tartja, hogy biztosítsa magát a tűz ellen; a vadember ugyanígy bölcs dolognak tartotta, hogy biztosítsa magát a kísértetektől jövő balszerencse ellen. E védelem biztosítására való törekvése képezte a kísértettiszteletek szertartásos eljárásait és szokásait.
Egykor úgy gondolták, hogy a kísértet erős vágyát gyorsan le kell „csillapítani”, hogy zavartalanul juthasson el a holtak földjére. Ha az élők a kísértet elűzésének szertartásában tévedésből megtettek vagy éppen nem tettek meg valamit, akkor az szerintük bizonyosan késleltette a kísértetföldre való átjutást. Erről úgy gondolták, hogy felbosszantja a kísértetet, a dühös kísértet pedig szerintük a csapások, bajok és boldogtalanság forrása.
A temetési szertartás az ember azon törekvéséből ered, hogy rábírja a kísértetlelket a jövőbeli otthonába való elindulásra, a temetési beszédet pedig eredetileg arra találták ki, hogy az új kísértetet útbaigazítsák. Szokás volt élelmet és ruházatot biztosítani számára az útra, e dolgokat a sírban vagy annak közelében helyezték el. A vadember hitte, hogy három nap és egy év közötti időtartam szükséges a „kísértet lecsillapításához”—vagyis ahhoz, hogy a sír közeléből eltűnjön. Az eszkimók még mindig hiszik, hogy a lélek három napig a testtel marad.
Csendet vagy gyászt tartottak a halál után annak érdekében, hogy a kísértetet nehogy hazavonzzák. A gyászolás szokványos formái közé tartoztak az önkínzások—a sebzések. Sok haladóbb tanító próbált ezeknek véget vetni, de nem jártak sikerrel. A böjtölésről és az önmegtartóztatás más formáiról úgy tartották, hogy örömet okoznak a kísérteteknek, akik örömüket lelik az élők szenvedéseiben azon átmeneti időszakban, amikor a holtak földjére való tényleges elindulást megelőzően még a közelben ólálkodnak.
A hosszú és gyakori gyászolási tétlenség a polgárosodás kibontakozásának egyik nagy akadályát képezte. Évente heteket, sőt hónapokat pazaroltak el szó szerint ilyen terméketlen és haszontalan gyásszal. Az a tény, hogy hivatásos gyászolókat szerződtettek a temetési alkalmakra azt jelzi, hogy a gyász szertartás volt, nem pedig a szomorúság bizonysága. A mai emberek tiszteletből és családi veszteség okán gyászolják a holtakat, de az ősök félelemből tették.
A halottak nevét sohasem ejtették ki. Valójában gyakran száműzték azokat a nyelvükből. E nevek tabukká lettek, és így a nyelvek folyamatosan szegényedtek. Ez végül a jelképes beszéd és a képletes kifejezésmód elterjedéséhez vezetett, mint amilyen az is, hogy „a név vagy nap, melyet sohasem említ az ember”.
Az ősök olyannyira meg akartak szabadulni a kísértettől, hogy minden olyasmit felkínáltak neki, amit az életében kívánt volna. A kísértetek feleségeket és szolgákat akartak; a tehetős vadember elvárta, hogy legalább egy rabszolgafeleséget élve eltemessenek vele. Később az lett a szokás, hogy az özvegyasszony öngyilkosságot követett el a férje sírján. Egy gyermek halálakor gyakran megfojtottak az anyát, a nagynénit vagy a nagymamát annak érdekében, hogy egy felnőtt kísértet tartson a gyermekkísértettel és gondoskodjon róla. Azok pedig, akik az életüket adták, rendszerint önként tették azt; valóban, ha a szokást megsértve éltek volna tovább, akkor a kísértet haragjától való félelem megfosztotta volna őket az élet ama kevés örömétől is, melyet e vadak élvezhettek.
Szokás volt a halott főnök társául nagyszámú alattvalót küldeni; a rabszolgákat az uruk halálakor leöldösték, hogy a kísértetföldön továbbszolgáljanak. A borneóiak még mindig adnak a halott mellé egy szálláscsináló szolgát is; egy rabszolgát leszúrnak, hogy a kísértetek útját az elhunyt urával együtt tegye meg. A meggyilkolt személyek kísérteteiről úgy tartották, hogy örömmel veszik, ha a gyilkosuk kísértetét rabszolgaként a magukénak tudhatják; e képzet ösztönözte az embereket a fejvadászatra.
A kísértetekről úgy gondolták, hogy élvezik az étel illatát; egykor általános szokás volt az ételáldozás a halotti torokon. Az asztali áldás ősi módja az volt, hogy a szellemek megbékítése érdekében étkezés előtt egy darab ételt hajítottak a tűzbe s közben varázsigét mormoltak.
A holtakról feltételezték, hogy igénybe veszik azoknak az eszközöknek és fegyvereknek a kísérteteit, melyek az életükben az övék voltak. Egy tárgy széttörése „annak megölését” jelentette, vagyis annak kísértetét elengedték a kísértetföldön való szolgálatra. A vagyonáldozást égetés és eltemetés révén is gyakorolták. Az ősi temetkezési pazarlás óriási mértékű volt. A későbbi emberfajták papírmásokat készítettek és a valódi tárgyakat és személyeket rajzokkal helyettesítették ezeken a halotti áldozásokon. Nagy előrelépés volt a polgárosodásban, amikor a rokoni öröklés felváltotta a vagyon elégetését és eltemetését. Az irokéz indiánok számos átalakítást hajtottak végre a temetkezési pazarlás terén. A vagyon megőrzése révén tudtak az északi vörös emberek között a legerősebb néppé válni. A mai embernek nem volna szabad félnie a kísértetektől, de a megszokás erős, és még mindig sok földi vagyont pazarolnak el a temetési szokásokra és a gyászszertartásokra.