A természetes imádatkésztetéstől függetlenül a korai evolúciós vallás gyökerei az embernek a véletlen dolgokkal—az úgynevezett szerencsével, a mindennapos történésekkel—való tapasztalataiból erednek. Az ősember élelemre vadászó lény volt. A vadászat sikere szükségképpen változó, és ez eredményez bizonyos olyan tapasztalatokat, melyeket az ember úgy értelmez, mint jó szerencse és balszerencse. A balszerencse komolyan befolyásolta a folyamatosan bizonytalan és gyötrelmes létben tengődő férfiak és nők életét.
A vadember korlátolt értelmi látóköre olyannyira a véletlenre szűkül, hogy a szerencse az életének állandó befolyásoló tényezőjévé válik. Az urantiaiak kezdetben a létért küzdöttek, nem az életszínvonalért; olyan veszélyes életet éltek, melyben a szerencse fontos szerepet játszott. Az ismeretlen és a nem látható csapástól való állandó félelem a vadakat kétségbeesésbe kergette, mely minden élvezetet biztosan eltakart előlük; állandó félelmet éreztek amiatt, hogy valamilyen cselekedetük balszerencsét hoz rájuk. A babonás vadak mindig féltek a szerencsesorozattól; az ilyen jó szerencsében a csapás biztos hírnökét látták.
A balszerencsétől való állandó félelem bénító hatással volt rájuk. Mi értelme keményen dolgozni és balszerencsét aratni—vagyis valamiért nem kapni semmit—amikor az ember tengődhet is és rámosolyoghat a jó szerencse—vagyis a semmiért kaphat valamit? A nem gondolkodó emberek megfeledkeznek a jó szerencséről—magától értetődőnek veszik—de fájdalmasan emlékeznek a balszerencséjükre.
A korai ember bizonytalanságban és a véletlentől—a balszerencsétől—való állandó félelemben élt. Az élet izgalmas szerencsejáték volt; ebben a játékban a létezés volt a tét. Nem csoda, hogy a részben polgárosodott emberek még mindig hisznek a véletlenben és hajlamot mutatnak a szerencsejáték iránt. Az ősi ember két meghatározó érdek között őrlődött: a kapni valamit semmiért szenvedélye és a semmit sem kapni valamiért félelme között. E létezési szerencsejáték volt a korai vadember elméjének fő érdeklődési területe és ez igézte meg a legjobban.
A későbbi pásztorok ugyanígy gondolkodtak a véletlenről és a szerencséről, míg a még későbbi gazdálkodókban egyre jobban tudatosult, hogy a termést számos olyan dolog közvetlenül is befolyásolja, melyekre az embernek kevés vagy semennyi befolyása sincs. A gazdálkodó az aszály, az áradások, a jégeső, a viharok, a rovarkártevők és a növényi betegségek, valamint a hőség és a hideg, mint csapások áldozatának tekintette magát. És mivel mindeme természeti hatások befolyásolták az egyén jólétét, úgy tekintette azokat, mint jó szerencsét vagy balszerencsét.
A véletlenről és a szerencséről alkotott képzet erősen áthatotta az összes ősi nép életfelfogását. Még az újabb időkben is az áll Salamon bölcseletében: „Fordítván magamat láttam, hogy nem a gyorsaké a futás, és nem az erőseké a viadal, és nem a bölcseké a kenyér, és nem az okosoké a gazdagság, és nem a tudósoké a kedvesség; hanem végzet és véletlen szerint lesznek mindezek. Mert nem is tudja az ember az ő végzetét; mint a halak, melyek megfogatnak rossz hálóban, és mint a madarak, melyek megfogatnak a tőrben, miképpen ezek, azonképpen megfogatnak az emberek fiai a rossznak idején, mikor az eljön reájuk hirtelenséggel.”