A nemi érintkezés ösztönös dolog, melynek eredményei a gyermekek, és ezzel magától létrejön a család. Amilyenek az emberfajtához vagy a nemzethez tartozó családok, olyan az ahhoz tartozó társadalom is. Ha jók a családok, akkor a társadalom is jó. A zsidó és a kínai nép nagy kulturális kiegyensúlyozottsága a családi csoportjaik erejében rejlik.
A nő gyermekek iránti ösztönös szeretete és törődése együtt hatott közre abban, hogy érdekelt féllé tegye őt a házasság és a kezdetleges családi élet támogatásában. A férfi csak a későbbi erkölcsök és társadalmi szabályok nyomására kényszerült bele az otthonépítésbe; lassan vált érdekeltté a házasság és az otthon megalapításában, mert a nemi közösülés számára nem jár élőlénytani következményekkel.
A nemi alapú kapcsolat természetes dolog, de a házasság társadalmi, és azt mindig is az erkölcsök szabályozták. Az erkölcsök (a vallási, az erkölcsi és az etikai tisztesség) a vagyonnal, a büszkeséggel és az önzetlenséggel együtt szilárdítják meg a házasság és a család intézményét. Az erkölcsök hullámzásakor megrendül az otthon-házasság intézményének szilárd alapja is. A házasság ma a vagyoni szakaszból a személyes korszakába lép át. Korábban a férfi azért védelmezte a nőt, mert ő volt az ingó vagyona, és a nő is ugyanezen okból engedelmeskedett. E rendszer az érdemeitől függetlenül kiegyensúlyozottságot biztosított. A nőt ma már nem tekintik vagyontárgynak, és olyan új erkölcsök jelennek meg, melyek rendeltetése a házasság-otthon megszilárdítása:
1. A vallás új szerepe—az a tanítás, hogy a szülői tapasztalás alapvető fontosságú, a mindenségrendi létpolgárok létrehozásának felfogása, a nemzés kiváltságának teljesebb megértése—fiak adása az Atyának.
2. A tudomány új szerepe—az utódnemzés egyre inkább önkéntessé válik, az ember ellenőrzése alá kerül. Az ősi időkben az ismerethiány biztosította a gyermekek megjelenését minden ez irányú vágy hiánya mellett is.
3. Az élvezet varázsának új rendeltetési célja—ez új tényezőt ad a faji túléléshez; az ősi ember a nem kívánt gyermekeket kitette elpusztulni; a mai népek pedig nem hajlandók megszülni őket.
4. A szülői ösztön erősödése—minden egyes mai nemzedék hajlik arra, hogy kiküszöbölje a faj szaporodási folyamatából azokat az egyedeket, akikben a szülői ösztön nem elég erős ahhoz, hogy biztosítsa gyerekek, a rákövetkező nemzedék leendő szüleinek a nemzését.
De az otthon egy intézmény, egy olyan társulás egy férfi és egy nő részvételével, mely közelebbről a dalamatiai időkből származik, mintegy félmillió évvel ezelőttről, mert Andon és az ő közvetlen leszármazottainak egynejű gyakorlatával már régen azt megelőzően felhagytak. A családi élettel azonban nem lehetett büszkélkedni a nodfiak és a későbbi ádámfiak napjait megelőzően. Ádám és Éva tartós hatást gyakorolt az egész emberiségre; a világ történelme során ekkor lehetett először látni férfiakat és nőket egymás mellett dolgozni a Kertben. Az édeni eszménykép, az egész család, mint kertészek, új gondolat volt az Urantián.
A korai család egy összetartozó munkacsoportot jelentett, beleértve a rabszolgákat is, mely csoport tagjai mind egy lakóhelyen éltek. A házasság és a családi élet nem volt mindig azonos, de szükségszerűségből szorosan összetartozó volt. Mindig a nő akart saját családot, és végül el is érte a célját.
Az utódok iránti szeretet csaknem általános és határozott túlélési értékkel rendelkezik. Az ősök mindig feláldozták az anya érdekeit a gyermek jólétéért; egy eszkimó anya még ma is inkább lenyalogatja a csecsemőjét, ahelyett, hogy megmosdatná. De az ősidők anyái csak addig táplálták és gondozták a gyermekeiket, amíg azok nagyon kicsik voltak; amint felnőttek, az állatokhoz hasonlóan magukra hagyták őket. A tartós és folyamatos emberi közösségek sohasem egyedül az élőlénytani ragaszkodáson alapultak. Az állatok szeretik a kicsinyeiket; az ember—a polgárosodott ember—szereti a gyermekei gyermekeit is. Minél magasabb rendűek a polgárosodott viszonyok, annál jobban örülnek a szülők a gyermekeik boldogulásának és sikerének; ezzel a névre való büszkeségnek egy új és felsőbb rendű értelme jelenik meg.
Az ősi népeknél a nagy családok nem feltétlenül voltak szeretetteljesek. Sok gyermekre volt szükség, mert:
1. A gyerekek értékes munkaerőt jelentettek.
2. A gyermekek voltak az öregségi biztosítás.
3. A leánygyermekeket el lehetett adni.
4. A családi büszkeség megkívánta a név terjesztését.
5. A fiúgyermekek oltalmat és védelmet jelentettek.
6. A kísértetektől való félelem miatt az emberek rettegtek az egyedülléttől.
7. Bizonyos vallások utódokat igényeltek.
Az ősök imádását gyakorlók úgy tekintik azt, ha valakinek nem lett fiúgyermeke, mint örökkévalóságig ható csapást. Mindennél jobban vágynak fiúgyermekekre a halál utáni ünnepségek levezetéséhez, hogy az elhaltnak a szellemföldön való áthaladásához szükséges áldozatokat felajánlhassák.
Az ősi vademberek körében a gyerekek fegyelmezése nagyon korán elkezdődött; és a gyermekek már korán felismerték, hogy az engedetlenség bajjal, sőt halállal jár, ugyanúgy, mint az állatoknál. A polgárosodott társadalom megvédi a gyermeket a buta viselkedésének természetes következményeitől, s ezzel nagymértékben hozzájárul a mai engedetlenségéhez.
Az eszkimó gyermekek azért boldogulnak az oly kevés fegyelmezés és kiigazítás mellett is, mert ők a természetük szerint fogékony kis állatok; a vörös és a sárga ember gyermekei csaknem ugyanilyen tanulékonyak. De az andita örökséget hordozó fajtáknál a gyermekek nem ilyen nyugodtak; e nagyobb képzelőerővel rendelkező és kalandvágyóbb ifjak több fegyelmezést és oktatást igényelnek. A gyermeknevelés mai kihívásait egyre összetettebbé teszi:
1. A nagyfokú fajkeveredés.
2. A nevelés nem természetes volta és felületes jellege.
3. Az, hogy a gyermek nem képes műveltségre szert tenni azáltal, hogy utánozza a szüleit—a szülők ugyanis az idő jelentős részében hiányoznak a családi képből.
A családi rendszabályok régibb felfogásai élőlénytaniak voltak, abból a felismerésből nőttek ki, hogy a szülők a gyermek létének megteremtői. A családi élet fejlődő eszményképei ahhoz a felfogáshoz vezetnek, hogy egy gyermek világrahozatala, ahelyett, hogy bizonyos szülői jogokat hozna magával, az emberi lét legmagasabb szintű felelősségével jár.
A polgárosodott társadalom úgy tekinti a szülőket, mint akikre minden kötelezettség hárul, a gyermeket pedig úgy, mint akit minden jog megillet. E gyermek szülei iránt érzett tisztelete erősödik, de nem a szülői nemzésben foglalt kötelezettség felismerése okán, hanem a gyermeket az élet csatájának megnyeréséhez hozzásegítő, szeretetteljesen kifejeződő törődés, nevelés és odaadás természetes eredményeként. Az igazi szülő folyamatos, szeretetteljes szolgálatot lát el, melyet a bölcs gyermek felismer és értékel.
A jelenlegi ipari és városi korszakban a házasság intézménye új gazdasági irányvonalak mentén fejlődik. A családi élet egyre költségesebbé válik, míg a gyermekek, akik korábban követelésekként szolgáltak, gazdasági tartozásokká válnak. De magának a társadalomnak a biztonsága még mindig az adott nemzedék azon erősödő hajlandóságán alapul, hogy a következő és a további nemzedékek jólétébe beruházzon. Bármely olyan próbálkozás, amely a szülői felelősségnek az államra vagy az egyházra való áthárítására irányul, a polgárosodott társadalom jóléte és fejlődése terén elkövetett öngyilkossághoz vezet.
A házasság, a gyermekekkel, majd pedig a családi élettel, ösztönzőleg hat az emberi természetben rejlő legmagasabb rendű lehetőségekre és ezzel egyidejűleg eszményi teret biztosít a halandói személyiség így felélénkült sajátosságainak kifejeződéséhez. A család gondoskodik az emberi faj élőlénytani átörökítéséről. Az otthon természetes társadalmi színterén a vérségi alapú testvériség etikáját a felnövekvő gyermekek is felfoghatják. A család jelenti a testvériesség alapvető egységét, melyben az összes ember közötti testvériség eléréséhez oly lényeges türelem, felebaráti szeretet, elfogulatlanság és béketűrés tanulnivalóit a szülők és a gyermekek a magukévá teszik.
Az emberi társadalom komoly mértékben fejlődhetne, ha a polgárosodott fajták általánosabban térnének vissza az anditák családi tanácsi gyakorlatához. Ők a családi kormányzásnak nem az apajogú vagy kényúri formáját tartották fenn. Igen testvériesek és társulók voltak, szabadon és őszintén megvitattak minden, családi természetű javaslatot és szabályt. Minden családi kormányzatukban eszményi testvériséget gyakoroltak. Egy eszményi családban a fiúi és szülői ragaszkodást egyaránt magasabb szintre emeli a testvéri odaadás.
A családi élet az igazi erkölcsiség nemtője, a kötelesség iránti hűség tudatosulásának őse. A családi élettel óhatatlanul együtt járó kapcsolatok kiegyensúlyozzák a személyiséget és ösztönzőleg hatnak annak fejlődésére a más, különféle személyiségekhez való elkerülhetetlen igazodásra késztetésen keresztül. Sőt, még mindezen felül, egy igazi család—egy jó család—a szülői szerepben lévő nemzők számára kinyilatkoztatja a Teremtőnek az ő gyermekeivel szembeni beállítottságát is, és ugyanakkor az ilyen igaz szülők kinyilvánítják a gyermekeiknek azt a szeretetet, mely az első az összes világegyetemi gyermek paradicsomi szülőjének egyre magasabb rendű szeretet-megnyilvánulásainak hosszú sorában.