A házasság történelmének kezdetén a házasságot nem kötött nők a törzs férfijaihoz tartoztak. Később egy nőnek egy időben csak egy férje lehetett. Az egyszerre-egy-férj gyakorlatának kialakítása volt az első lépés a hordán belüli szabad keveredéstől való eltávolodás terén. Bár a nőnek csak egy férfit engedélyeztek, a férje a saját belátása szerint megszakíthatta ezeket az átmeneti kapcsolatokat. De ezek a lazán szabályozott társulások jelentették az első lépést abba az irányba, hogy a hordában való létet felváltsa a párban való lét. A házasságfejlődés e szakaszában a gyermekek rendszerint az anyához tartoztak.
A nász fejlődésében a következő lépés a csoportházasság volt. A házasság e közösségi szakaszának azért kellett közbelépnie a családi élet kialakulása érdekében, mert a házassági erkölcsök még nem voltak elég erősek ahhoz, hogy a párkapcsolatokat állandósítsák. A fiútestvér-leánytestvér házasságok e csoportba tartoztak; az egyik család öt fiúgyermeke feleségül vette egy másik család öt leánygyermekét. A közösségi házasság lazább formái az egész világon fokozatosan a csoportházasság különböző fajtáivá fejlődtek. E csoporttársulásokat nagyrészt a nemzetség-ősi erkölcsök szabályozták. A családi élet lassan, de biztosan kialakult, mert a nemiséggel és a házassággal kapcsolatos szabályok kedveztek a törzs túlélésének azáltal, hogy nagyszámú gyermek születését biztosították.
A csoportházasságok a fejlettebb törzsek körében fokozatosan átengedték a terepet a többtársúság—a többnejűség és a többférjűség—különféle szokásainak. De a többférjűség sohasem volt általános gyakorlat, rendszerint a királynőkre és a gazdag nőkre korlátozódott; ezen kívül szokásosan családi ügy volt, egy feleség tartozott több fiútestvérhez. Néha a kaszt és a nehéz gazdasági helyzet tette szükségessé, hogy több férfi egy feleséggel elégedjen meg. De még ilyen esetben is a nő csak egyikükhöz ment hozzá, és a többiek helyzetét lazán kezelve, úgy tűrték meg őket, mint a közös leszármazottak „unokatestvéreit”.
Az a zsidó szokás, hogy a férfinak a meghalt fiútestvére özvegyével kellett közösülnie abból a célból, hogy „magot neveljen a testvérbátyja számára”, az ősi világnak csaknem a felében elterjedt volt. Ez annak az időnek az emléke, amikor a házasság inkább volt családi ügy, mint az egyének társulása.
A többnejűség intézményét más és más korban az alábbi négy feleségfajtaként ismerték el:
1. A szertartás általi vagy törvényes feleségek.
2. A vonzalomból és engedéllyel tartott feleségek.
3. Ágyasok, szerződés által szerzett feleségek.
4. Rabszolga feleségek.
Igen ritka volt az olyan igazi többnejűség, ahol minden feleség egyenrangú és minden gyermek is egyenrangú. Az otthont még a többes házasságok esetében is rendszerint a főfeleség, a törvényes élettárs uralta. Csak vele tartották meg az előírásos házassági eljárást, és csakis az ilyen, vásárolt vagy hozománnyal ellátott házastárs gyermekei örökölhettek, hacsak nem kötöttek valamilyen különleges megállapodást a törvényes feleséggel.
A törvényes feleség nem szükségképpen a szerelemfeleség volt; a korai időkben rendszerint nem ez volt a helyzet. A szerelemfeleség vagy kedves addig nem jelent meg, amíg az emberfajták meglehetős fejlődést nem mutattak, közelebbről is, miután az evolúciós törzsek keveredtek a nodfiakkal és az ádámfiakkal.
A tabufeleség—a törvényes, egyetlen feleség—teremtette meg az ágyasok erkölcsi rendjét. Ezen erkölcsök mellett egy férfinak csak egy felesége lehetett, de nemi kapcsolatot tarthatott fenn bármennyi ágyassal. Az ágyasság volt az első lépcsőfok az egynejűséghez, az első elmozdulás a tiszta többnejűségtől. A zsidók, a rómaiak és a kínaiak ágyasai nagyon gyakran a feleség szolgálólányai voltak. Később, miként a zsidók körében is, a törvényes feleséget tekintették a férjtől született összes gyermek anyjának.
A várandós vagy szoptatós feleséggel létesítendő nemi kapcsolatra vonatkozó régebbi tabuk nagymértékben hozzájárultak a többnejűség terjedéséhez. Az ősi idők asszonyai gyorsan öregedtek a gyakori terhességek és a kemény munka miatt. (Az ilyen túlterhelt feleségek csak annak következtében tudtak életben maradni, hogy havonta egy hétre elkülönítették őket, amikor éppen nem vártak gyermeket.) Az ilyen feleség gyakran belefáradt a terhességekbe és megkérte a férjét, hogy vegyen egy második és fiatalabb feleséget, egy olyat, aki képes segíteni neki a terhessége idején és a házimunkában. A régebbi hitvesek ezért rendszerint üdvözölték az új feleségeket; a nemi féltékenység semmilyen formában nem létezett.
A feleségek számát csak az korlátozta, hogy a férfi mennyiről tudott gondoskodni. A jómódú és tehetős férfiak sok gyermeket akartak, és lévén, hogy a csecsemőhalandóság aránya igen magas volt, több feleség kellett a nagycsalád létrehozásához. A többnejűség keretei között élő nők közül sokan csak munkások, rabszolgafeleségek voltak.
Az emberi szokások fejlődnek, de nagyon lassan. Az ágyasház rendeltetése az volt, hogy a királyszék megerősítése céljából erős és nagyszámú vérrokon testületet építsen ki. Egy bizonyos főnököt egyszer meggyőztek, hogy nem kell ágyasházat tartania, hogy meg kell elégednie egyetlen feleséggel; így azonnal feloszlatta az ágyasházat. Az elégedetlen feleségek hazamentek, mire az ő megsértődött rokonaik rárontottak a főnökre és ott helyben végeztek vele.