Ádám kora után nagyjából harmincötezer éven át a polgárosodás bölcsője Délnyugat-Ázsiában volt, kiterjedt a Nílus-völgytől keletre és egy kissé északra, Észak-Arábián, Mezopotámián keresztül egészen Turkesztánig. Abban az időszakban az éghajlat volt a meghatározó tényező a polgárosodott társadalom kiépülése szempontjából.
Az ádámfiak korai vándorlásainak az észak-afrikai és a nyugat-ázsiai nagy éghajlati és földtani változások vetettek véget, mert a kiterjedt Földközi-tenger elvágta őket Európától és a népvándorlás útját észak és kelet felé, Turkesztán irányába terelte. E földtani kiemelkedések és az ezeket kísérő éghajlatváltozások befejeződésének időszakára, nagyjából Kr.e. 15.000-re, a polgárosodás folyamata az anditák kulturális erjesztőanyagait és élőlénytani tartalékait kivéve világszerte nyugvópontra jutott, mert az anditákat keleten az ázsiai hegyek, nyugaton pedig a terjeszkedő európai erdőségek fogták közre.
Az éghajlatváltozások ekkoriban viszik véghez mindazt, amit az összes többi kényszerítő körülmény nem volt képes elérni, vagyis rábírni az eurázsiai embert arra, hogy felhagyjon a vadászattal a pásztorkodás és a gazdálkodás, mint haladóbb foglalkozások érdekében. Az evolúció néha talán lassú, de roppant hatékony.
Lévén, hogy a korai gazdálkodók általánosan igénybevettek rabszolgákat, a földművest kezdetben mind a vadász, mind a pásztor lenézte. A földművelést korszakokon át alantas dolognak tartották; innen ered a földművelés átkos voltának eszméje, holott éppen ez a legnagyobb az összes áldás közül. Még Káin és Ábel idejében is többre értékelték a pásztori élet áldozatait, mint a mezőgazdaságból származó felajánlásokat.
Az ember a vadászból a pásztorok korszakán keresztül a szokványos módon fejlődött földművessé, és ez igaz volt az anditákra is, de az éghajlati szükségszerűségekből eredő evolúciós hajtóerő igen gyakran egész törzseket kényszerít át egyből a vadászatról a sikeres földművességre. Azonban a vadászatról a mezőgazdaságra való azonnali áttérés csak azokon a vidékeken ment végbe, ahol a fajkeverék nagy arányban tartalmazta az ibolyaszín fajtát.
Az evolúciós emberek (jelesül a kínaiak) már korán megtanulták a magok elültetését és a növénytermesztést azon keresztül, hogy megfigyelték, amint a véletlenül nedvességet kapott magok vagy az eltávozottak élelméül szánt magok a sír földjében miként csíráztak ki. De szerte Délnyugat-Ázsiában, a termékeny folyóvölgyek alsó szakaszai mentén és a szomszédos sík területeken, az anditák az elődeiktől örökölt fejlett földművelési módszereket alkalmazták, mely elődök a gazdálkodást és a kertészkedést a fő foglalatosságaik részeként végezték a második kertben.
Ádám leszármazottai évezredeken át termesztették az eredetileg a Kertben nemesített búzát és árpát szerte a Mezopotámia felső folyószakaszi határterületeihez tartozó magasabb fekvésű területeken. Ádám és Ádámszon leszármazottai itt találkoztak, kereskedtek és társadalmi szinten is keveredtek.
E kikényszerített életkörülmény-változások miatt lett az emberi faj ilyen nagy hányadából mindenevő fajta. A búzának, a rizsnek és az egyéb növényi ételeknek a pásztorok által biztosított hússal való vegyítése nagy előrelépést jelentett ezen ősi népek egészségének és életerejének megőrzése terén.