Az Indiába történő második andita behatolás az árja beözönlés volt, mely csaknem ötszáz éven át tartott a Krisztus előtti harmadik évezred közepén. E vándorlás jelentette az anditáknak a turkesztáni hazájukból való utolsó kivonulását.
A korai árja központok elszórtan helyezkedtek el India észak felén, különösen északnyugaton. E betörő népek nem hódították meg az egész országot és e kényelmességük később megbosszulta magát, mert a kisebb létszámuk miatt sebezhetőkké váltak a délről érkező dravidák jelentette beolvasztó hatással szemben, akik ezután a himalájai területek kivételével lerohanták az egész félszigetet.
Az árják az északi területeken kívül igen kismértékű faji hatást gyakoroltak Indiára. A Dekkán-fennsíkon a befolyásuk inkább kulturális és vallási volt, mintsem faji. Az úgynevezett árja vér komolyabb mértékű fennmaradása Észak-Indiában nemcsak annak köszönhető, hogy e térségekben nagyobb számban voltak jelen, hanem annak is, hogy erősítést kaptak a későbbi hódítóktól, kereskedőktől és hitterjesztőktől. Egészen a Krisztus előtti első századig az árja vérvonalhoz tartozók folyamatosan szűrődtek be Pandzsáb területére, s az utolsó benyomulás a hellén népek hadjáratait kísérte.
Az árjáknak és a dravidáknak a gangeszi síkságon való keveredése végül magas műveltség kialakulásához vezetett, és e központ később erősítést kapott az északkelet felől, Kínából érkezők révén.
Indiában időről időre a társadalmi szerveződéseknek sokféle fajtája virágzott, mégpedig az árják féldemokratikus rendszereitől a zsarnoki és egyeduralmi kormányzási formákig. De a legjellemzőbb társadalmi vonás a nagy társadalmi kasztok továbbélése volt, melyet még az árják építettek ki abból a célból, hogy megőrizhessék a faji önazonosságukat. E bonyolult kasztrendszer egészen a mai időkig megőrződött.
A négy nagy kaszt közül az elsőt kivéve mindegyiket azon hasztalan igyekezetből alakították ki, hogy megakadályozzák az árja hódítóknak a kevésbé fejlett meghódítottakkal való összeolvadását. De az első kaszt, a tanító-papok rendje a szetfiektől származott; a Krisztus utáni huszadik század brahmanjai a második kert papjai műveltségének egyenes ági leszármazottjai, jóllehet a tanításaik nagyon eltérnek a nagyhírű elődökétől.
Az India területére belépő árják magukkal hozták az Istenségről alkotott ama fogalmaikat, melyeket a második kert vallásának sokáig fennmaradt hagyományaiban őriztek meg. De a brahman papok sohasem voltak képesek ellenállni annak a pogány hatásnak, melyet a Dekkán-fennsík fejletlen vallásaival való hirtelen kapcsolatfelvétel váltott ki az árják faji eltűnését követően. Így a népesség nagytöbbsége a visszamaradott vallások babonáinak szolgai igája alá került; és így fordulhatott elő, hogy India nem volt képes létrehozni a korábbi idők által előrevetített magas polgárosodott társadalmat.
A Krisztus előtti hatodik század szellemi eszmélése Indiában nem maradt fenn, mert még a mohamedán betörés előtt kihunyt. De egykor talán eljön majd egy nagyobb Gautama, hogy egész Indiát az élő Isten keresésére vezesse, és akkor a világ majd megfigyelheti ama sokoldalú nép kulturális lehetőségeinek kibontakozását, akik oly sokáig voltak bódulatban a fejlődésre képtelen szellemi káprázat bénító hatásától.
A műveltség élőlénytani alapokon nyugszik, de a kaszt önmagában nem volt képes fenntartani az árja műveltséget, mert a vallás, az igaz vallás a nélkülözhetetlen forrása annak a magasabb energiának, mely arra készteti az embereket, hogy az emberek között testvériségen alapuló, fejlett polgárosodott társadalmat hozzanak létre.