India az egyetlen hely, ahol az összes urantiai emberfajta keveredett, melyhez az andita beözönlés tette hozzá az utolsó elemet. India északnyugati hegyvidéki területein jöttek létre a szangik fajták, ezen emberfajták mindegyike kivétel nélkül már korán behatolt az indiai kisföldrészre, maguk mögött hagyva az Urantián valaha létezett legvegyesebb összetételű fajkeveréket. Az ősi India a vándorló emberfajták gyűjtőterületeként működött. A félsziget töve korábban valamivel keskenyebb volt a mainál, mert a Gangesz és az Indus torkolatvidékének nagy része az utóbbi ötvenezer év munkája.
India legkorábbi fajkeverékét a vándorló vörös és sárga emberfajták keverékének és az őslakos andonfiaknak az összevegyülése képezte. E csoportot később gyengítette, hogy magába olvasztotta a kihalt keleti zöld népek egy nagyobb részét és a narancsszín emberfajta nagyobb mennyiségét, ezen azután némiképp javított a kék emberrel való korlátozott mértékű keveredés, viszont e csoport nagyon sokat szenvedett az indigó fajta tömeges befogadásának következményeitől. De az úgynevezett indiai őslakosok aligha tekinthetők e korai népek képviselőinek; ők inkább a legalsóbb rendű déli és keleti peremet alkotják, melyet teljesen sohasem olvasztottak magukba a korai andita népek vagy az ő később megjelenő árja unokatestvéreik.
Kr.e. 20.000-re a nyugat-indiai népességben már jelen volt az ádámi vér is, és az Urantia története során egyetlen egy nép sem vegyített ennyi különböző emberfajtát. Szerencsétlen dolog volt azonban, hogy a másodrendű szangik törzsek túlsúlya érvényesült, és valódi csapást jelentett, hogy mind a kék, mind pedig a vörös ember oly nagy mértékben hiányzott e régen működött faji olvasztócsészéből; ha az elsőrendű szangik törzsekből több lett volna jelen, akkor az nagyban segítette volna ezen polgárosodott társadalom felemelkedését, amely így még nagyobbá válhatott volna. De úgy alakult, hogy a vörös ember a saját fajtáját irtotta a két Amerikában, a kék ember pedig Európában múlatta az időt, és Ádám korai leszármazottai (és a későbbiek többsége is) kevés hajlandóságot mutatott arra, hogy a sötétebb bőrszínnel rendelkező népekkel keveredjen akár Indiában, Afrikában vagy másutt.
Nagyjából Kr.e. 15.000-ben a Turkesztán- és Irán-szerte fokozódó túlnépesedés váltotta ki az első kiterjedt andita vándorlást India felé. E fejlett népek ezerötszáz éven keresztül özönlöttek be Beludzsisztán területére, szétszéledtek az Indus és a Gangesz völgyében és lassan dél felé, a Dekkán-fennsíkra húzódtak. Ez az északnyugatról jelentkező andita nyomás a déli és keleti fejletlen népek nagy részét Burmába és Dél-Kínába szorította ki, de a betörő anditák száma túl kevés volt ahhoz, hogy a faji leépüléstől megmeneküljenek.
India nagyrészt helyrajzi okokból nem volt képes uralkodó helyzetbe kerülni Eurázsiában; az észak felől ható népességnyomás csak továbbűzte az embertömeg nagy részét dél felé, a Dekkán-fennsík egyre fogyó területére, melyet minden oldalról tenger vett körül. Ha lettek volna a kivándorlók befogadására alkalmas szárazföldek a közelben, akkor a fejletlenebb népek minden irányban kiszorultak volna oda, és a fejlett fajták magasabb rendű polgárosodott viszonyokat teremthettek volna.
De ha már így alakult, e korai andita hódítók kétségbeesett kísérletet tettek az önazonosságuk megőrzésére és a faji felolvadás nyomásának megpróbáltak merev házasodási korlátozásokkal ellenállni. Ennek ellenére az anditák Kr.e. 10.000-re eltűntek, de az egész néptömeg komoly fejlődésen ment át e felszívódás eredményeként.
A fajkeveredés mindig előnyös annyiban, hogy kedvez a kulturális változatosságnak és hasznára van a haladó polgárosodott társadalom létrejöttének, de ha a faji állományok között a fejletlen elemek túlsúlya érvényesül, akkor az ilyen eredmények csak rövidéletűek lesznek. Egy többnyelvű műveltség csak akkor maradhat fenn, ha a fejlett törzsek biztonságos túlsúlyban szaporodnak a fejletlenebbekhez képest. A visszamaradottak korlátozatlan sokasodása, mely a nemesebbek folyamatosan csökkenő mértékű szaporodásával jár együtt, biztosan a művelt és polgárosodott társadalom öngyilkosságához vezet.
Ha az andita hódítók a ténylegesnél háromszor többen lettek volna, vagy ha kiszorították vagy kiirtották volna a kevert narancsszín-zöld-indigó helyi lakosok legkevésbé kívánatos harmadát, akkor India a világ vezető művelt és polgárosodott társadalmainak egyikévé válhatott volna és kétségkívül többet vonzott volna a későbbi mezopotámiai népvándorlási hullámokból, melyek Turkesztánra, majd onnan az északi területekre, Európára zúdultak.