A folyóvidéken élők hozzá voltak szokva ahhoz, hogy a folyók bizonyos időszakokban kilépnek a medrükből; ezek az időszakos áradások az ő életükben évenként ismétlődő események voltak. De új veszélyek fenyegették a mezopotámiai folyóvölgyet az északról kiinduló fokozatos földtani változások következtében.
Az első Éden elmerülését követően évezredeken át a Földközi-tenger keleti partvonala mentén húzódó hegyek, valamint Mezopotámia északnyugati és északkeleti hegyei folytatták az emelkedést. A hegyvidéki területek szintemelkedése Kr.e. 5000 körül nagymértékben felgyorsult, és ez, valamint az északi hegyekben egyre erősödő hóesés minden tavasszal példátlan mértékű áradásokat okozott az Eufrátesz völgyében. E tavaszi áradások egyre kellemetlenebbekké váltak, míg végül a folyóvölgyi vidékek lakói kénytelenek voltak a keleti hegyvidékre visszahúzódni. Majdnem ezer éven át rengeteg város néptelenedett el szinte teljesen a kiterjedt áradások miatt.
Csaknem ötezer évvel később, amikor a héber papok a babiloni fogság alatt megpróbálták a zsidó nép leszármazását Ádámig visszavezetni, nagy nehézségekbe ütköztek a történet összeállításakor; és egyiküknek az jutott eszébe, hogy valójában nem ezzel kellene próbálkozni és hogy a történet szempontjából hagyni kellene, hogy az egész világ belefulladjon a maga gonoszságába a Noé korabeli özönvíz idején, mert így már könnyebb volna Ábrahámot leszármazásilag közvetlenül visszavezetni Noé három túlélő fiának egyikéig.
Általánosak azok a hagyományok, hogy volt idő, amikor az egész föld felszínét víz borította. Számos emberfajta tette magáévá a valamikori régi időkben megesett világméretű özönvíz történetét. Noé, a bárka és az özönvíz bibliai történetét a héber papság találta ki a babiloni fogság idején. Ilyen általános áradás sohasem volt azóta, hogy az Urantián sor került az élet megtelepítésére. Egyedül a földtörténeti ősidő azon részében borította víz a föld teljes felszínét, mely a szárazföld megjelenését megelőzte.
De Noé valóban élt; bortermeléssel foglalkozott az Erek közelében fekvő folyóparti településen, Aramban. Évről évre napi feljegyzéseket készített a folyó vízszintjének emelkedéséről. Nagy nevetség tárgya lett azzal, hogy a folyóvölgyben fel s alá járva amellett érvelt, hogy minden házat fából, hajóformára kell építeni és hogy az áradási időszak közeledtével a háziállatokat éjszakára mindig a fedélzetre kell vinni. Még a szomszédos folyóparti településekre is elment minden évben és figyelmeztette őket, hogy ennyi meg ennyi nap múlva eljön majd az özönvíz. Végül aztán eljött egy esztendő, amikor az éves áradás vízszintjét a szokatlanul erős esőzés úgy megemelte, hogy a hirtelenül jött árhullám az egész falut elmosta; csak Noé és az ő közvetlen családja menekült meg a lakóbárkájukon.
Ezek az áradások tetőzték be az andita polgárosodott társadalom összeomlását. Az áradások korszakának végére a második kert már nem volt többé. A korábbi idők dicsőségének nyomai csak délen és a sumérok között maradtak fenn.
Ennek, vagyis a legrégebbi polgárosodott társadalmak egyikének a maradványai megtalálhatók Mezopotámia eme vidékein, valamint attól északkeletre és északnyugatra is. De a dalamatiai időknek még régebbi nyomai vannak a Perzsa-öböl vizei alatt, az első Éden pedig a Földközi-tenger keleti végének vizei alatt nyugszik.