Az ibolyaszín emberfajta évezredeken át megőrizte a békesség édeni hagyományait, ami megmagyarázza, hogy miért késlekedtek annyit a területi hódításokkal. Amikor a túlnépesedés rászorította őket, akkor ahelyett, hogy a területszerzés érdekében háborúkat kezdtek volna, a lakosság többletet tanítókként kiküldték a többi emberfajtához. E korai kivándorlások kulturális hatása nem volt tartós, azonban az ádámfi tanítók, kereskedők és felfedezők befogadása élőlénytani megújítást jelentett a környező népek számára.
Az ádámfiak közül némelyek már korán nyugatra, a Nílus völgyébe vándoroltak; más csoportjaik behatoltak keletre, Ázsiába, de ez a kisebbik részük volt. A későbbi népvándorlás erőteljesen észak felé, onnét pedig nyugat felé irányult. Ez nagyobbrészt északi irányú, fokozatos, de folyamatos mozgást jelentett, nagyobb számban vonultak észak felé, azután pedig a Káspi-tengert megkerülve nyugatnak, Európa felé fordultak.
Nagyjából huszonötezer évvel ezelőtt az ádámfiak tisztábbvérű elemei már messzire jutottak ezen az északi útvonalon. Ahogy behatoltak az északi területekre, egyre kevésbé maradtak ádámiak, míg akkorra, amikor elfoglalták Turkesztánt, már alaposan összekeveredtek a többi emberfajtával, különösen a nodfiakkal. Az egyenes ági ibolyaszín népek közül igen kevés jutott el valaha is Európa és Ázsia belső területeire.
Nagyjából Kr.e. 30.000 és 10.000 között korszakos faji keveredések mentek végbe szerte Ázsia délnyugati részén. A turkesztáni hegyvidékek lakói elszánt és életerős népet alkottak. Indiától északnyugatra még létezett a Van korabeli műveltség sok eleme. E településektől még északabbra a korai andonfiak legjobbjai maradtak meg. E két, műveltségében és természetében is kiválóbb fajtát felszívták az észak felé mozgó ádámfiak. Ez az összeolvadás sok új gondolat elfogadásához vezetett; megkönnyítette a polgárosodás kibontakozását és nagymértékben segítette a haladást a művészet, a tudomány és a társadalmi műveltség minden szakaszában.
Amint a korai ádámi vándorlások kora lejárt, nagyjából Kr.e. 15.000-ben, Ádámnak már több leszármazottja volt Európában és Közép-Ázsiában, mint a világ bármely más részén, beleértve Mezopotámiát is. Az európai kék emberfajtákat komoly mértékben felhígították. A ma Oroszországnak és Turkesztánnak nevezett területeket a déli nyúlványaikkal egyetemben a nodfiakkal, andonfiakkal, valamint a vörös és a sárga szangik törzsekkel keveredett ádámfiak töltötték meg nagy számban. Dél-Európát és a Földközi-tenger peremét az andonfi és a—narancsszín, zöld és indigó—szangik népek egy kevert fajtája foglalta el, egy kevés ádámfi fajtával kiegészülve. Kis-Ázsiát és a középkelet-európai területeket túlnyomórészt andonfiak alkotta törzsek birtokolták.
Egy kevert színes fajta, melyet nagyjából ekkoriban erősítettek meg a mezopotámiai bevándorlók, birtokolta Egyiptomot és arra készült, hogy átvegye az eltűnő Eufrátesz-völgyi műveltséget. A fekete népek Afrika messzi déli részeibe vonultak és a vörös emberfajtához hasonlóan gyakorlatilag elszigetelődtek.
A szaharai polgárosodott társadalom összeomlását az aszály, a földközi-tengeriét pedig az áradás idézte elő. A kék emberfajták ekkoriban még nem tudtak fejlett műveltséget kialakítani. Az andonfiak még mindig elszórtan éltek az északi-sarki és a közép-ázsiai térségekben. A zöld és a narancsszín emberfajta, mint olyan, tulajdonképpen kipusztult. Az indigó emberfajta dél felé vándorolt Afrikában, hogy ott megkezdje lassú, de hosszantartó leépülését.
India népei veszteglő állapotban voltak, s egy fejlődésre képtelen polgárosodott társadalomban éltek; a sárga ember megerősítette a jelenlétét a közép-ázsiai területeken; a barna ember ekkoriban még nem fogott hozzá a polgárosultság kiépítéséhez a közeli csendes-óceáni szigeteken.
A kiterjedt éghajlati változásokkal párhuzamosan végbement faji megoszlás készítette elő a terepet az urantiai polgárosodott viszonyok andita korszakának nyitányához. E korai vándorlások több mint tízezer éven át zajlottak, Kr.e. 25.000-től 15.000-ig. A későbbi vagy andita vándorlások Kr.e. 15.000 és 6000 között folytak.
Az ádámfiak első hullámai olyan hosszú idő alatt tudtak átjutni Eurázsián, hogy a műveltségük jelentős részét elveszítették az út során. Csak a későbbi anditák haladtak elég nagy sebességgel ahhoz, hogy a Mezopotámiától tetszőlegesen távoli vidékekre is elvigyék az édeni műveltséget.