Csaknem egy teljes évet vett igénybe, míg az ádámi utazók csoportja elérte az Eufrátesz folyót. Lévén, hogy ekkor éppen áradás ideje volt, a táborukat a folyamtól nyugatra elterülő sík területeken állították fel, csaknem hat héttel azelőtt, hogy a folyóközi területre átkeltek volna, ahol is megalapították a második kertet.
Amikor a második kert területén lakókhoz eljutott a híre annak, hogy az Édenkert királya és főpapja éppen feléjük tart, sietve elvonultak a keleti hegyekbe. Megérkezésekor Ádám a teljes hőn áhított területet üresen találta. Itt, ezen az új helyen Ádám és segítői hozzáfogtak, hogy új házakat építsenek és új kulturális és vallási központot létesítsenek.
Ádám e helyet annak a bizottságnak a három eredeti javaslatából már ismerte, mely bizottságot azért hozták létre, hogy a Van és Amadon által elképzelt Kert lehetséges helyszíneit meghatározza. Azokban az időkben a két folyó már magában is jó természetes védelmet nyújtott, és a második kert északi részétől nem messzire az Eufrátesz és a Tigris eléggé megközelítette egymást ahhoz, hogy egy kilencven kilométer hosszan húzódó védőfalat emelhessenek az attól délre, valamint a két folyó közén lévő területük védelmére.
Miután az új Édenben letelepedtek, kezdetleges életmód felvétele vált szükségessé; teljes mértékben igaznak tűnt, hogy a föld el van átkozva. Újra a természet lett az úr. Az ádámfiak most rákényszerültek, hogy a megmaradásukat fel nem tört földekre alapozzák és az élet valóságával a halandói létre jellemző természetes ellenségeskedések és összeférhetetlenségek mellett birkózzanak meg. Az első kertet részben előkészítve kapták, de a másodikat a saját kezük munkájával és az „arcuk verítékével” kellett megteremteniük.