A letűnt korokban az ádáz háború olyan társadalmi változásokat hozott és olyan új eszmék elfogadását könnyítette meg, melyre a dolgok természetes menete szerint még tízezer év alatt sem került volna sor. E háború segítette haladás szörnyű nagy ára az volt, hogy a társadalom egyidejűleg visszasüllyedt a vad állapotok közé; a polgárosodott értelemről le kellett mondani. A háború erős orvosság, nagyon költséges és rendkívül veszélyes is; bár gyakran gyógyírt jelent bizonyos társadalmi rendellenességekre, néha azonban megöli a beteget, elpusztítja a társadalmat.
A nemzetvédelem állandó igénye számos új és haladó társadalmi kiigazításhoz vezet. A társadalom ma egy sor olyan hasznos újítás előnyeit élvezi, melyek először teljesen katonaiak voltak, és még a tánc is a harcnak köszönhető, melynek az egyik korai formája katonai kiképzés volt.
A háború társadalmi értékkel bírt a letűnt polgárosodott társadalmak számára, mert:
1. Fegyelmet követelt és együttműködésre kényszerítette az embereket.
2. Jutalmazta a kitartást és a bátorságot.
3. Támogatta és megszilárdította a nemzeti érzületet.
4. Elpusztította a gyenge és beteg népeket.
5. Szétoszlatta a kezdetleges egyenlőség ábrándját és elkülönítette a társadalmi rétegeket.
A háborúnak volt egy bizonyos evolúciós és selejtező értéke, azonban a rabszolgasághoz hasonlóan, egyszer majd ezzel is fel kell hagyni, ahogy a polgárosodás lassan kibontakozik. A régi idők háborúi segítették az utazást és a kulturális párbeszédet; e célokat ma már jobban szolgálják a közlekedés és a közléscsere új keletű módszerei. A régi idők háborúi erősítették a nemzeteket, de az újkori küzdelmek szétrombolják a polgárosodott műveltséget. Az ősi hadviselés a visszamaradott népeket tizedelte; az újabb összeütközés tiszta eredménye a legjobb emberi fajták célzott pusztítása. A korai háborúk segítették a szerveződést és a hatékonyságot, ám ezek mostanra már a mai ipar céljai lettek. Az elmúlt korok háborúja a polgárosodás kibontakozásának irányába ható társadalmi erjesztőanyag volt; ezt az eredményt ma már jobban el lehet érni becsvágy és találékonyság révén. Az ősi háborúskodások idején nagyra tartották a csaták Istenének eszméjét, azonban a mai embernek már megtanították, hogy az Isten szeretet. A háború a múltban számos értékes célt szolgált, nélkülözhetetlen állványzatát képezte a polgárosodott társadalom épületének, de a háború gyorsan kulturális csőddé válik—nem képes a társadalmi nyereség olyan mértékű osztalékát biztosítani, mely arányban állna az igénybevételével járó szörnyű veszteségekkel.
Egykor az orvosok azt hitték, hogy a vércsapolás gyógymód lehet számos betegségre, de azóta e betegségek többségére jobb gyógyírt találtak. A nemzetközi vérontásnak is át kell adnia a helyét a nemzetek betegségei gyógyítására alkalmas jobb módszereknek.
Az urantiai nemzetek már belefogtak az erőszakos nemzetieskedő fegyverkezés és a gépi technika nagyarányú elterjesztése közötti hatalmas küzdelembe, és ez a harc sok szempontból hasonló ahhoz a korszakos küzdelemhez, mely a pásztor-vadász és a gazdálkodó között zajlott. De ha úgy alakulna, hogy a nagyarányú iparosítás győzedelmeskedne a fegyverkezés felett, akkor is óvakodnia kell az azt övező veszélyektől. A bimbózó ipar veszélyei az Urantián a következők:
1. Az anyagelvűség, a szellemi vakság felé való erőteljes sodródás.
2. A vagyon hatalmának imádata, az értékek torzulása.
3. A pazarlás, a kulturális éretlenség bűnei.
4. A nemtörődömség, a szolgálat iránti érzéketlenség növekvő veszélyei.
5. A nemkívánatos faji elpuhultság, az élőlénytani leépülés erősödése.
6. A megerősített ipari rabszolgaság, a személyiségfejlődés megrekedésének veszélye. A munka nemesít, de a nehéz, szolgai munka megbénít.
A fegyverkezés önkényes és kegyetlen—embertelen. Támogatja a győzők társadalmi szerveződését, de felbomlasztja a legyőzöttekét. A nagyarányú iparosítás ennél polgárosultabb dolog és azt úgy kell továbbvinni, hogy támogassa a kezdeményezőkészséget és bátorítsa az egyéniségközpontúságot. A társadalomnak minden lehetséges módon támogatnia kell az eredetiséget.
Ne essetek abba a hibába, hogy dicsőítitek a háborút; inkább azt nézzétek, hogy mit tett a háború a társadalomért annak érdekében, hogy még pontosabban lássátok, hogy a háború helyettesítőinek mit is kell nyújtaniuk a polgárosodás kibontakozásának folytatódása érdekében. Ha ezek a megfelelő helyettesítők nem állnak rendelkezésre, akkor biztosak lehettek abban, hogy a háború még sokáig fog tartani.
Az ember sohasem fogadja el a békét mint természetes életmódot mindaddig, amíg alaposan és többszörösen is meg nem győződött arról, hogy a béke a legjobb dolog az ő anyagi jólétéhez, és amíg a társadalom nem bocsátott rendelkezésre bölcsen olyan békés helyettesítőket, melyek gondoskodnak azoknak az eredendően meglévő hajlamoknak a kiéléséről, azoknak az állandóan felgyülemlő érzelmeknek és energiáknak a felszabadítását szolgáló közösségi hajtóerőnek a rendszeres szabadjára engedéséről, melyek az emberi faj önfenntartási válaszainak részét képezik.
De a háború még elmúltában is tiszteletet érdemel, mint a tapasztalás tanodája, mely a dölyfös egyedekből álló fajt rákényszerítette arra, hogy alávessék magukat az összpontosult hatalomnak—egy elsőszámú vezetőnek. Az ódivatú háború kiválasztotta az eredendően kiváló embereket a vezetői tisztségekre, a mai háború azonban már nem tesz így. Ahhoz, hogy a társadalom megtalálja a vezetőit, most a béke meghódítása felé kell fordulnia: az ipar, a tudomány és a társadalmi haladás felé.