A háború a kifejlődő ember természetes állapota és öröksége; a béke pedig a polgárosodás kibontakozásának társadalmi mértékét jelzi. A fejlődő fajták részleges közösségbe szerveződését megelőzően az ember szélsőségesen egyéniségközpontú, rendkívül gyanakvó és hihetetlenül harcias volt. Az erőszak a természet törvénye, az ellenségesség a természet gyermekének önkéntelen válasza, míg a háború nem más, mint ugyanezek a tevékenységek, de csoportosan gyakorolva. Bárhol és bármikor nehezedjen is a társadalmi haladás okozta bonyodalmak terhe a polgárosodott társadalom építményére, mindig azonnali és pusztító visszafordulás megy végbe az emberi kapcsolatokat terhelő ellentétek erőszakos rendezéséhez használatos régi módszerek alkalmazásának irányába.
A háború a félreértésekre és a viszolygásokra adott állati válasz; minden ilyen gond és nehézség megegyezésen alapuló rendezése békével jár. A szangik fajták a később leépült ádámfiakkal és nodfiakkal együtt mind hadviselők voltak. Az andonfiaknak hamar megtanították az aranyszabályt, és az ő eszkimó leszármazottaik még ma is nagymértékben e törvény szerint élnek; a szokások erősek közöttük, és az eszkimók jobbára mentesek az erőszakos és kibékíthetetlen ellentétektől.
Andon azt tanította a gyermekeinek, hogy a vitáikat úgy rendezzék, hogy egy fát csapkodnak bottal, s közben a fát illetik szitkokkal; az győz, akinek a botja előbb eltörik. A későbbi andonfiak úgy rendezték a vitás kérdéseket, hogy kiálltak a nyilvánosság elé és a vitában álló felek megpróbálták egymást nevetségessé tenni és kigúnyolni, s a nézőközönség tetszésnyilvánítása döntötte el, hogy ki a nyertes.
De mindaddig nem fordulhatott elő olyan jelenség, mint a háború, amíg a társadalom elég messzire nem jutott a fejlődésben ahhoz, hogy ténylegesen is megtapasztalja a béke időszakait és szentesítse a háborús szokásokat. Magának a háborúnak az eszméje magában foglal valamiféle szervezettséget is.
A társadalmi csoportosulások megjelenésével az egyéni viszolygások elkezdtek eltűnni a csoportérzésekben, és ez segítette a törzsön belüli békességet, ez azonban a törzsek közötti béke rovására ment. A békét tehát először a csoporton belüliek vagy a törzs élvezte, azok, akik sohasem kedvelték és mindig is gyűlölték a csoporton kívülieket, az idegeneket. Az ősember érdemnek tekintette az idegen vér kiontását.
De kezdetben még ez sem működött. Amikor a régmúlt idők főnökei megpróbálták elsimítani a félreértéseket, gyakorta, legalább évente egyszer, szükségesnek tartották, hogy engedélyezzék a törzsi kőcsatákat. A nemzetség két csoportra oszlott és egy egész napos csatába kezdett. Mindezt pusztán szórakozásból tették; tényleg élvezték a harcot.
A háborúskodás azért létezik még mindig, mert az ember állatból kifejlődött emberi lény, és minden állat harcias. A háború korai okai közé tartoztak a következők:
1. Az éhség, mely élelemszerző rablótámadásokra sarkallta az embert. A kevés termőföld mindig is háborúhoz vezetett, és e küzdelmek során az ősi békés törzseket gyakorlatilag kiirtották.
2. A nőhiány—kísérlet a házi segítség hiányának enyhítésére. A nőrablás mindig háborúhoz vezetett.
3. A hiúság—a törzsi bátorság megmutatásának vágya. A fejlettebb csoportok azért harcoltak, hogy az életmódjukat rákényszerítsék a fejletlenebb népekre.
4. A rabszolgák—a munkásrendűek számának gyarapítása iránti igény.
5. A bosszú akkor volt háborús indíték, amikor az egyik törzs azt hitte, hogy valamelyik szomszédos törzs az ő törzsük egyik tagjának halálát okozta. A gyász addig tartott, amíg egy fejet haza nem hoztak. A bosszúhadjárat egészen erősen tartotta magát csaknem a legújabb időkig.
6. A kikapcsolódás—e régi időkben a fiatal férfiak szórakozásnak tekintették a háborút. Ha nem volt valamilyen jó és elégséges ürügy a háborúra, amikor a béke már terhes volt számukra, akkor a szomszédos törzsek gyakran kerekedtek fel egy félig barátságos harcra, örömüket lelték a portyázásban, és színlelt csatákat vívtak.
7. A vallás—a vágy arra, hogy híveket szerezzenek az imádatukhoz. A kezdetleges vallások mind szentesítették a háborút. A vallás csak a legutóbbi időben kezdte rosszallni a háborúskodást. A korai papság sajnos rendszerint szövetkezett a katonai hatalommal. Minden idők egyik legnagyobb békemozgalma arra irányult, hogy az egyházat elválasszák az államtól.
E régi törzsek mindig is az isteneik parancsára, a vezetőik vagy a javas embereik utasítására viseltek háborút. A héberek hittek az ilyen „háborúk Istenében”; és a midiániakon való rajtaütésről szóló beszámoló jellemző képet fest az ősi törzsi háborúk szörnyű kegyetlenségéről; ez a támadás, amelyben előbb az összes férfit, majd az összes fiúgyermeket és az összes nem szűz nőt legyilkolták, kétszázezer évvel ezelőtt még bármely törzsfőnöknek erkölcsi érdeméül szolgált volna. Mindezt „Izráel Úristenének nevében” vitték véghez.
E beszámolóban a társadalom fejlődését—a fajok előtt álló nehézségek természetes úton való kezelését—ismertetjük, amikor is az ember a saját rendeltetésének beteljesítésén dolgozik a földön. Az ilyen embertelenségekre nem az Istenség sarkallja az embert, függetlenül attól, hogy az ember hajlamos a felelősséget az isteneire hárítani.
A háborúban mutatott irgalom lassan jelent meg az emberek között. Még amikor egy nő, Debóra uralkodott a héberek felett, akkor is ugyanez a nagybani kegyetlenkedés folyt. Az ő győztes tábornoka érte el a nem a fajtájukba tartozókkal folytatott harcokban azt, hogy „az egész tábor elhullott fegyvernek éle miatt; még csak egyetlen egy sem maradt meg”.
A faji történelemnek már a legelején használtak mérgezett fegyvereket. A megcsonkítás mindenféle formáját is gyakorolták. Saul nem habozott száz filiszteusi előbőrt követelni hozományul, hogy Dávid megkaphassa a lányát, Mikhált.
Az első háborúkat egész törzsek vívták egymással, de később, amikor két különböző törzsből való személynek vitája támadt, akkor ahelyett, hogy a két törzs csapott volna össze, a vitában álló felek keltek párbajra. Az is szokássá vált, hogy két sereg mindent arra tett fel, hogy mi lesz a kimenetele a két oldalról kiválasztott egy-egy képviselő küzdelmének, ahogy ez Dávid és Góliát esetében is történt.
A háború első tökéletesítése a hadifoglyok szedése volt. Ezután a nőket mentesítették az ellenségeskedés alól, majd pedig elismerték a nem harcolókat. A katonai kasztok és az állandó hadseregek hamar megtanulták, hogy lépést tartsanak az egyre összetettebbé váló küzdelemmel. E harcosoknak hamar megtiltották, hogy asszonyt vegyenek maguk mellé, és a nők már régen felhagytak a harccal, bár mindig is ellátták és ápolták a katonákat, és ők sürgették őket, hogy csatába menjenek.
A hadüzenet szokása nagy előrelépést jelentett. E háborús szándéknyilatkozat a tisztesség jele volt, és ezt követte a „civilizált” hadviselés szabályainak kidolgozása. Nagyon hamar kialakult az a szokás, hogy nem harcoltak szent helyek közelében, és később, hogy nem harcolnak bizonyos szent napokon sem. Ezt követte a menedékjog általános elismerése; a politikai menekültek védelemben részesültek.
A hadviselés így fejlődött fokozatosan az ősember vadászatától a későbbi „polgárosodott” nemzetek némiképp rendezettebb rendszerévé. De a jó viszony társadalmi magatartása csak lassan váltja fel a gyűlölködését.