A kezdetleges munka, mint az éhínségtől való rettegés elleni biztosíték, lassan alakult ki. Az ember már a létének legelején elkezdte eltanulni némely állattól, hogy bőséges termés esetén élelmet tároljon el az ínséges napokra.
A korai takarékoskodás és a kezdetleges ipar hajnala előtt az átlagos törzsnek kijutott a nélkülözésből és a valódi szenvedésből. A korai embernek az egész állatvilággal kellett versengenie az élelemért. A versengés súlya az embert egyre inkább az állati szintre húzza le; a szegénység az ember természetes és zsarnoki állapota. A jómód nem természetes adottság; az a munka, a tudás és a szervezés eredménye.
Az ősember már korán felismerte a társulás előnyeit. A társulás szerveződéshez vezetett, és a szerveződés első eredménye a munkamegosztás volt, mellyel rögtön együtt jártak időbeli és anyagi megtakarítások. A munka szakosodása a kényszerítő körülményekhez való alkalmazkodás következtében—a kisebb ellenállás irányába való haladás során—jelent meg. A fejletlen vadak sohasem végeztek igazi munkát örömmel vagy önként. Az ő esetükben az összhangot a szükség kényszerítő ereje teremtette meg.
Az ősember nem kedvelte a kemény munkát, és nem is igen iparkodott, hacsak nem volt súlyos veszélynek kitéve. A munka időeleme, vagyis az, hogy egy adott feladatot egy bizonyos időn belül kell elvégezni, teljes mértékben új keletű képzet. Az ősök sohasem rohantak. A heves létküzdelem és a mindegyre emelkedő életszínvonal kettős követelménye volt az, ami a korai ember természetüktől fogva tétlen csoportjait a kitartó igyekezet útjára terelte.
A munka, a megtervezett erőfeszítések különböztetik meg az embert az állattól, mely utóbbiak erőfeszítései nagymértékben ösztönösek. A munka szükségessége az ember számára a legnagyobb áldás. A hercegi törzskar minden tagja dolgozott; sokat tettek a fizikai munka nemesebbé tétele érdekében az Urantián. Ádám kertész volt; a héberek Istene is dolgozott—ő volt minden dolog teremtője és megtartója. A héberek voltak az első törzs, mely külön jutalmazta a szorgalmas embereket; ők voltak az első nép, mely elrendelte, hogy „aki nem dolgozik, az ne is egyék”. De a világ számos vallása visszatért a tunyaság korai eszményképéhez. Jupiter élvhajhász volt, Buddha pedig a magát a semmittevésnek szentelő elmélkedővé vált.
A szangik törzsek meglehetősen szorgalmassá lettek, amikor a forró égövi területektől távol éltek. Azonban igen hosszú küzdelem zajlott a magukat a varázslatnak szentelő, tunya emberek és a munka apostolai—vagyis a magukról gondoskodók—között.
Az első emberi előrelátás a tűz, a víz és az élelem megőrzésére irányult. Az ősember azonban természeténél fogva szerencsejátékos volt; mindig mindent ingyen szeretett volna megkapni, és a szerencsét, mely a kitartó munka eredménye volt, végig e korai időkben túl gyakran tulajdonították a bűbájnak. A varázslat lassan adta át a helyét az előrelátásnak, az önmegtartóztatásnak és a kitartó szorgalomnak.