A nyugati foxhalli népek mellett keleten egy másik, a fennmaradásért küzdő műveltségközpont is létezett. E csoport helyileg az északnyugat-indiai hegyek előterében, a Badonan-törzsek között élt, mely nevet Andon ükunokájáról kapták. Ezek az emberek voltak Andon egyedüli olyan leszármazottai, akik sohasem gyakorolták az emberáldozatot.
E hegyvidéki badoniták egy erdőkkel körülvett, kiterjedt fennsíkot foglaltak el, melyet folyók szeltek át és amely vadban bővelkedett. A tibeti unokatestvéreik némelyikéhez hasonlóan kezdetleges kőkunyhókban, hegyoldali grottákban és félig földbevájt üregekben laktak.
Míg az északi törzseknek a jégtől való félelme vált egyre erősebbé, addig azok, akik az eredeti szülőföldjük közelében éltek, a víztől rettegtek. Észlelték a mezopotámiai félszigetnek a világtengerbe való fokozatos süllyedését, és bár a terület többször is kiemelkedett, e fejletlen emberfajták hagyományai a tenger veszélyei és a rendszeresen visszatérő elöntéstől való félelem köré épültek. Ez a félelem, a folyók áradásaival összefüggő tapasztalataikkal együtt megmagyarázza, hogy miért a hegyvidékeken próbáltak biztonságos életet keresni.
A Badonan-népektől keletre, az észak-indiai Siwalik-hegységben találhatók olyan kövületek, melyek az ember és a különféle előemberi csoportok közötti átmenethez minden másnál közelebb állnak.
850.000 évvel ezelőtt a fejlett Badonan-törzsek irtóhadjáratot kezdtek a visszamaradott, állati szomszédaik ellen. Kevesebb mint ezer év alatt az e vidékek határterületein élő állati csoportokat megsemmisítették vagy visszaszorították a déli erdőkbe. A visszamaradottak kiirtására indított hadjárat kismértékű fejlődést hozott az akkori korszak hegyi törzsei körében. E fejlettebbé vált badonita emberfajta kevert leszármazottai egy újnak tekintett népként jelentek meg a színtéren—a neandervölgyi emberfajtaként.